The End.

zene1

Miután Krisztián a bocsánatomért esedezett, próbálta azt sugallni nekem, hogy kész az apaságra. Itt érteni azt kell, hogy oda figyelt minden egyes lépésemre, ami először hihetetlenül édes volt.. de később… mintha egy idegesítő testőr lett volna a nyomomban. Próbáltam finoman tudatni vele, hogy elég lesz, de Ő csak mosolyogva ingatta a fejét, így.. drasztikusabb módszerhez folyamodtam.
- Krisztián! Tényleg nagyon aranyos vagy, de elég lesz ebből! Folyamatosan utánam koslatsz, mint valami tizennégy éves szűz srác, aki meg akarja dönteni a nála jóval idősebb szomszédját. Értékelem a figyelmességedet, de kicsit vegyél vissza. –akadtam ki, amikor újra mindent megcsinált helyettem.
- Ó, igen? Eleged van belőlem? Nem akarom, hogy bármi bajotok essen, azért teszek meg mindent. A munkát is hanyagolom, sőt, ha mégis elmegyek, fejet vesztve rohanok vissza, nehogy valami megerőltetőt csinálj. Bocs, hogy aggódom. –üvöltött fel. A feje már paprikapiros volt, épphogy fel nem robbant. Egy nagy sóhaj után, odamentem hozzá és leültem mellé az ágyra.
–Még csak 2 hónapos terhes vagyok, meg tudom csinálni a mosogatást, főzést vagy bármit. Ahogy eddig tettem. Majd 9 hónapos terhesen, merem remélni, hogy segíteni, fogsz, de ez most még megy. Érted? –tettem a kezem a vállára. Az érintésemre egyből ellazult.
- Csak nem akarom, hogy megint valami bajod essen. –húzott magához, mire engem megcsapott Krisztián parfümének jellegzetes illata. Egyből a szám elé kaptam a kezemet, majd kiszabadítva magamat öleléséből a fürdő felé futottam, hogy a WC-be és ne máshova jöhessen ki a reggelim. Ő egyből utánam futott, és simogatta a hátamat, nyugtatásképp, amiért rendkívül hálás voltam neki.
- Ezt végképp utálom ebben az egészben. – suttogtam meggyötörten. Mindenemről folyt a víz, a hajam csapzottan ragadt a hátamhoz. Nyáron nem a legkellemesebb babát várni. – Pedig eddig szerettem a parfümödet!- néztem rá sajnálkozóan. Ő csak nevetve levágódott mellém, majd a kezemet simogatta. Így ülhettünk percekig, amikor megtörte a csöndet:
- Valamikor le kell mennünk Sopronba anyuékhoz.
- Rendben, de hozzánk is le kell menni. Anyuék még nem tudják..
- Tudom. –mosolygott halványan. – Először lemegyünk hozzánk 2 napra, aztán hozzátok szintúgy 2 napra. Mit szólsz? –kérdezte. Én csak beleegyezően bólogattam. Végre egy jó ötlet. – Na, mit szólnál hozzá, ha összeütnénk valamit? –húzott föl a padlóról.
- Előbb fogat mosnék. –fintorogtam, az iménti rókázásomra tekintvén. Nevetve bólogatott, majd egyedül hagyott a fürdőben. Pár perc után, utána mentem a konyhába, hogy segítsek neki főzni, nehogy magunkra gyújtsa a lakást. – Ezt már múltkor is meg akartam kérdezni. –kezdtem el a mondókámat, miközben az általunk kreált ételt fogyasztottuk el csámcsogva, avagy jóízűen. Ő felhúzta a szemöldökét, miszerint folytassam: - Mikor fogunk véglegesen átköltözni az új lakásba? –haraptam bele a kenyérszeletembe.
- Hát.. szerintem miután lent voltunk a családnál, neki állhatunk. – mosolygott angyalian. Az ajkaimba haraptam. Erre Ő kinevetett, mire én csak rányújtottam a nyelvemet. – Leharapom!- fenyegetett.
- Állok elébe! –mire Ő felkapott ültőmből, a szobájába futott velem, majd az ágyára dobott. Kacagva, próbáltam ütögetni, hogy engedjen el.

***

Úton voltunk Krisztián szülővárosa felé, hogy megtörténhessen a nagy bemutatkozás, na meg a nagy bejelentés. Bár, telefonon értesültek róla, de azért jobb élőben is elmondani a dolgokat. Egész úton a kezemet tördeltem, vagy épp a körmömet rágtam, annyira izgultam, hogy vajon mit fognak rólam gondolni. Kedvelni fognak? Vagy az első perctől utálni, mert a fiuk teherbe ejtett engem?
- Nyugodj már meg, nekem rossz nézni, hogy falfehér vagy. Ne idegeskedj, anyu már most imád téged. –fordult felém mosolyogva, majd nyugtatásképp végig simított a combomon. Na, azt kötve hiszem. Jó, ezt nem mondtam ki hangosan, így csak egy halvány mosolyt eresztettem el. Nem sokat kellett várni arra a pillanatra, amikor Krisztián befordul abba a bizonyos utcába, és leállítja a kocsit az előtt a bizonyos ház előtt. Nagyot fújva szálltam ki az autóból, pedig legszívesebben megvártam volna ott Krisztiánt. Ha két napról is volt szó, szívesen letáboroztam volna a kocsijában. Krisztián a szó szoros értelmében, megragadta a kezemet és beráncigált a kapun, mielőtt elfutottam volna. Na, jó, ez csúnya volt tőle. Krisztiánnak kopognia sem kellett az ajtón, mert, ahogy meghallották a kapu nyikorgását, a bejárati ajtó máris kitárult. Krisztián édesanyja állt ott hatalmas mosollyal az arcán, mögötte pedig egy tinédzser lány. Vajon Ő Krisz húga?! Annyira bírom, hogy semmit sem tudok róluk.

- Sziasztok! – üdvözöltek minket széles mosollyal. –Gyertek beljebb. –vette ki a kezemből a reklámtáskát. Én csak pislogtam, mint hal a vízben, de ha nekik így jó, nem ellenkezem. Krisztián végig puszilt mindenkit, én meg csak zavartan álltam az ajtónál.
- Lara, bemutatom neked a családomat. Ő itt az édes anyám, Erika. – ahogy kimondta, a nő egyből jött is puszit adni nekem. Zavarban bár, de viszonoztam. – Ő itt a húgom, Zsófi. –mutatott a tinédzser lányra. Ugyanúgy Ő is odajött hozzám. – Az öcsém, Gábor. – mutatott a fiúra, aki a lépcsőnek támaszkodva bámult rám. Ő nem jött oda hozzám. Félősen intettem neki, mire Ő inkább elfordult, és eltűnt a lépcsőnél.
- Ne törődj vele, mostanában ilyen. –paskolgatta meg a kezemet mosolyogva Erika. Próbáltam viszonozni a mosolyát. – Na, ne legyél zavarban, nem harapunk. –nevetett fel.
- Rendben. –mosolyogtam immáron szívből.
- Apu? –kérdezte Krisztián már a kanapén elnyúlva.
- Apád dolgozik, este jön csak haza. –sóhajtotta. – Na, de kisfiam, vidd fel a szobádba a cuccaitokat! –adta ki a parancsot, mire Krisztián elnyomott egy fintort. Kinevettem, mire Ő szúrósan nézett rám. – Te meg gyere szépen velem. –fordult felém mosolyogva. Egyből lelohadt az arcomról a mosoly. Na, tuti most fog megölni! Megszeppenve követtem a konyhába, ahol az ebédlő asztalhoz tessékelt, majd lerakott elém egy pohárfrissítő narancslevet. Hálásan rámosolyogtam. – Arra gondoltam, hogy egy kicsit beszélgethetnénk. –mosolygott folyamatosan. Vajon nem áll görcsbe a szája?
- Remek ötlet. –mentem bele.
- Mesélj egy kicsit magadról. –kérte, miközben magának is töltött egy pohárral a kancsóból. Egy korty után néhány ismertetőjelet mondtam magamról:
- Nos, Veszprémben születtem és ott is éltem 18 éves koromig, míg nem felköltöztem Pestre, és kezdtem el járni arra az egyetemre, ahova most Krisztián. Textil és divattervezőként tanulok.
- Veszprémben éltél? Oh, az nagyon szép hely. –mondta. Ezután vagy 20 percig Veszprémet veséztük ki, majd a családomat. Végül kibújt a szög a zsákból, rákérdezett a terhességemre is: - És, hogy viseled a várandósságot?
- Hát egész jól, a rosszul léteken kívül. – húztam a számat. – Azt várom, hogy az végre elmúljon.
- Hidd el, nem fog sokáig tartani. –mosolygott rám bíztatóan. - Krisztián.. az óta az eset óta rendesen viselkedik, ugye? –kérdezte halkan reménykedő szemekkel.
- Igen, minden rendben. –mosolyogtam szelíden. –Néha túlságosan is rendben van, ha érted mire gondolok. –nevettem fel kicsit zavartan.
- Értem, persze. – nevetett fel. – Egy alapos fejmosás után, mindig azt akarja elérni, hogy visszanyerhesse az ember bizalmát. Szóval, készülj fel!- tanácsolta.

 zene2

- Megfogadom. –kuncogtam. Épp nagyban nevetgéltünk Erikával, mert elmesélte Krisztián egyik babakori sztoriját, amikor az említett toppant be a konyhaajtón.
- Halo, halo hölgyeim. Mi ez a jókedv? –pattant le mellém, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Anyukád meséli a kiskori dolgaidat, nagyon édes lehettél. –fordultam felé mosolyogva, mire Ő egy grimasz után mosolyogva puszilta meg az orromat.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a városba. Visszük Gabeszt is, meg Zsófit is. Kosárlabdáznék az öcsémmel, aztán este összefutnánk néhány itteni barátommal. Na, mit szólsz? –mormolta szinte bele a fülembe, hátulról szorosan átölelve. Erika csak mosolyogva nézett ránk, majd neki állt vacsorát készíteni. Fél testtel felé fordultam, majd vigyorral nyugtáztam a tervét.
- Lara, szereted a Lasagnet? –kérdezte Erika a hűtőben pakolászva.
- Igen, persze. –válaszoltam. –Ne segítsek valamit..? –kérdeztem, s már épp tápászkodtam volna fel Krisz öleléséből, amikor Erika leintett, ezzel együtt Krisztián vissza is húzott magához.
- A vacsorát megvárjátok azért, ugye?
- Hát most elmegyünk és visszaérünk hét órára, legkésőbb nyolcra. Az úgy jó lesz?- kérdezte Krisztián, miközben néha bele-belepuszilt a nyakamba, mire én rendszerint tiszta libabőr lettem. Erika bólintott, majd egyszer csak egy éles kiáltásra rázkódtam össze: - GÁBOR, ZSÓFI KÉSZÜLŐDJETEK. MEGYÜNK VÁROSBA. –üvöltözte. Persze, arról a drága elfelejtkezett, hogy ott ülök közvetlenül előtte, és hogy a fülembe ordibál.
- Igen, én is szeretlek téged. –morogtam a fülemet fogva. Egy kínos mosollyal nézett le rám, én csak egy szemforgatással fordultam vissza normális testhelyzetembe. 10 perc múlva hangosan érkeztek le a konyhába. Épp egy testvéri vita folyt.
- Na, mi az srácok? Mi a vita tárgya? –kérdezte Krisztián atyáskodva. Épp hogy nem röhögtem fel.
- Gábor megint flegma. –ült le hozzánk társulva Zsófi fintorogva.
- Zsófi megint úgy viselkedik, mint valami hercegnő. –morogta szem forgatva a báty.
- Jéézus, nekem ilyeneket kell majd átélnem? –kérdezte megborzongva az idősebbik báty mögöttem.
- Te meg se szólalj!- figyelmeztettem, mire Ő belecsípett a karomba, az én reakcióm sem maradt el: beleütöttem a hasába, erre Ő felszisszent. Ravasz vigyorral nyugtáztam: ezt a csatát én nyertem.
- Készen vagytok? –kérdezte Krisz, a két ifjú pedig bólintott. Összeszedelőzködtünk, majd bepattantunk a kocsiba. –Labdát hoztál? –fordult hátra az öccséhez. A választ nem hallottam, így arra következtettem, hogy a válasz igen. Mindössze csak 10 percet autókáztunk, majd egy kissé lepukkant kosárlabdapálya mellett parkolt le. – Két csaj, két srác? –mutogatott ránk, majd magukra. Összehúzott szemekkel néztem vele farkas szemet percekig, majd bólintottam.

- Legyen. DE! EGY feltételem van!- mutattam fel a mutatóujjamat. – Semmi lökdösődés, kötekedés, anyázás. Mi lányok vagyunk. You know? –vettem elő az ’inglisperfektemet’, ahogy Krisztián mondaná. Hüvelykujjával jelezte, értették a dolgot. A meccs elkezdődött. Zsófival beálltunk pozícióba, míg a fiúk is elfoglalták a helyüket. Egy-két pontot szereztünk mi lányok, de a fiúk egy ponttal fölényben voltak. Persze, nem egyszer esett meg, hogy direkt vetettem be a bájaimat Krisztián előtt, mire Ő elejtette a labdát, és Zsófi odapattanva mellé, elfutott a palánkig ésssss csontnélkül! Megint újabb hadműveletet vittem véghez, mire Gábor felcsattant:
- Ez most komoly? – akadt ki. – Figyelsz te egyáltalán? Nem látod, hogy csak azért van veled, hogy magába bolondítson, hírnevet szerezhessen, és jól ott hagyjon? Te meg fizetheted a gyerektartást? - kezdte el lökdösni a bátyját. Én csak leforrázva álltam ott tőlük pár méterre. Teljesen lesokkolt Gábor kitörése. Hát ezt gondolja rólam? Zsófi persze egyből oda rohant közéjük, és szétválasztotta őket. Krisztián egyből védeni kezdett, és a kisöccsét hordta el mindennek. Én könnyeimet visszafojtva túrtam bele a hajamba, majd sarkon fordulva otthagytam őket. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, életemben most voltam itt Sopronban másodszor. Csak azt tudtam miért megyek. El akartam onnan szabadulni. A gondok elől megfutamodni nem a legjobb dolog… de már annyi gond van, hogy nem bírom. Először Gergő, a baba, most meg ez… lehet, a terhesség hozza ki ezt belőlem, de akkor is nagyon elegem van. Egy óra után kezdett sötétedni, így előkerestem a zsebemből a telefonomat, amin 20 hívás volt Krisztiántól, a lányoktól, és néhány, ismeretlen számról. Még szerencse, hogy rezgőre állítottam. Felhívtam az előbb említettet, már az első csengésnél ijedt hangon szólt bele:
- Lara?! Lara, hol vagy? Kérlek, mondd meg, azonnal odamegyek érted!
- Valami játszótéren lehetek. Nem tudom. Sötét van.. félek Krisz. –motyogtam. Még a legkisebb ágzörrenésre is összerándultam. Mindig körbe-körbe forogtam, hogyha hirtelen támadás ér, akkor arra felkészülhessek. Krisztián egy darabig elgondolkodhatott, mert egy kisebb hatásszünet után szólalt csak meg:
- Jó, rendben. Mindjárt ott vagyok, el ne mozdulj onnan!- utasított. Felültem az egyik korlátra, majd türelmesen vártam. Még mindig rettegek, nehogy újra előforduljon ugyanaz az éjszaka. Öt perc sem telhetett el, de kocogást hallottam meg jobb oldal felől. Még sötétben is ki tudtam venni, hogy az egy férfi. Nem tudtam, hogy most elfussak e, vagy maradjak. Bizonytalanul bár, de leszálltam, és elindultam tovább. Kiabálást hallottam mögülem:
- LARAA! ÁLLJ MÁR MEG! –a kocogó férfi, Krisztián volt. Megkönnyebbülten álltam meg egy helyben, majd visszafordultam. Ahogy megfordultam, Krisztián mellkasának csapódtam.
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Sajnálok mindent. –kezdtem el pityeregni. Ő szó nélkül magához húzott, és nyugtatni próbált. Percekig az Ő zihálása és az én pityergésem hallatszott csak.
- Nyugodj meg, semmi baj. Beszéltem Gábor fejével, és szeretne tőled bocsánatot kérni. –simogatta a hátamat. Szipogva bólogattam, majd megtöröltem az arcomat a pulcsim ujjával. Rám mosolygott, majd kézen fogva elindultunk vissza Krisztiánékhoz. Félve követtem Krisztiánt, arra számítva, hogy most egy családi veszekedésben lesz részem. De tévedtem. Ahogy beléptünk az ajtón, mindenki egyenként ugrott fel a kanapéról és sietett oda hozzánk.
- Azt hittük valami bajod esett. –mondta rémülten Zsófi. Halványan rámosolyogtam, jól esett, hogy aggódtak értem.
- Nos, velem még nem találkoztál, én vagyok Krisztián apukája. Szlávik Gábor. –nyújtotta a kezét mosolyogva. Ha Krisztián nem világosított volna fel arról, hogy Ő csak a nevelő apukája, most eléggé érdekesen néznék a családra, azt hiszem.
- Venczel Lara. –mutatkoztam be én is.
- A vacsora tálalva van. –mosolygott Erika, majd a konyhába terelt mindenkit. Vacsora közben persze engem faggattak, meg Krisztiánt, amikre mi készségesen válaszoltunk. Utána felmentünk Krisztián szobájába.
- Úristen. –forogtam körbe nevetve. – Ez teljesen te vagy! –néztem rá ugyanúgy kacagva. Ő is velem együtt nevetett. – Mikor megyünk a barátaidhoz? –kérdeztem mosolyogva.
- Még mindig el akarsz menni, találkozni velük? –kérdezett vissza. Mosolyogva bólogattam. –Hát.. akkor.. készülődj és mehetünk is, rendben? –tűrt egy tincset a fülem mögé, mire én adtam neki egy puszit.
- A.. –kezdtem volna a kérdésemet, de félbeszakított:
- A fürdő a folyosó végén van. –fejezte be helyettem, mintha csak tudta volna, mit akarok kérdezni. Gyorsan összeszedtem a ruháimat, amiket fel akartam venni, majd még gyorsabb sebességgel fürödtem le. Utánam Krisztián ment, míg én a sminkemmel és a hajammal foglalatoskodtam. Miközben a hajamat próbáltam kicsit göndörebbé varázsolni, bekopogtak a szobába.
- Bejöhetek? –kukucskált be az ajtón Gábor. Kedvesen mosolyogva bólintottam. Belépett, majd becsukta maga után az ajtót. – Figyelj, nagyon sajnálom, amit délután mondtam.. csak.. csak nem tudom elhinni, hogy a bátyám apuka lesz. Én meg nagybácsi. Hihetetlen ez számomra, mert attól félek, hogy ezzel Krisztián el fog tőlem távolodni. –mondta ki végül az igazságot.
- Ez butaság. –mentem oda hozzá. – Ugyanúgy le fogunk járni néha egy-egy hétvégére, sőt ti is bármikor jöhettek hozzánk. Nem fog megszakadni a kapcsolatotok. Ezt én garantálom. Ha így lenne, ne tudd, meg mit kapna tőlem Krisztián. –mondtam nevetve. Ő csak visszamosolygott rám.
- Köszönöm. Tényleg sajnálom a történteket. –kért még egyszer bocsánatot. Megráztam a fejem mosolyogva, majd nyújtottam a kezemet, mire Ő megölelt. – Tudod, örülök neki, hogy te leszel majd a sógornőm. Mindig is utáltam a plázap*csákat. –mondta vigyorogva, miközben az ajtó felé araszolt. Röhögve forgattam meg a szememet, majd léptem vissza a tükörhöz.  Krisztián is viszonylag hamar végzett a készülődéssel, majd kikérdezett, hogy mit beszéltem az öccsével, de én csak annyival lezártam, hogy bocsánatot kért. A barátai igazán aranyosak voltak velem, mindig bevontak a társalgásba, igazán jól éreztem magamat.

***
 zene3

Immáron úton vagyunk a szülővárosom felé. Izgatott vagyok, hogy újra a régi emberek vesznek majd körül, ha csak egy hétvégére is. Attól viszont rettegek, hogy ki fognak akadni anyuék az újabb jövevény miatt. Érzem, hogy baj lesz. Én voltam a GPS Krisztián számára, én navigáltam el egészen az ismerős utcáig, majd házig. Ahogy leparkoltunk, majd kivettük a csomagokat a kocsiból, az ajtó már nyílt is és drága bátyám jött ki elénk, hogy segítsen becipekedni.
- Hiányoztál hugi. –ölelt át szorosan.
- Te is nekem lökött!- karoltam át mosolyogva. Jó érzés volt itthon lenni. Nekem csomag nem volt a kezemben, mert Krisztián mindegyiket elvette tőlem. Épp hogy csak beléptünk a lakásba, máris mindenki a nyakamban csüngött. – Család. Szeretném nektek bemutatni Krisztiánt. Krisztián, ők itt a családom. Az édesanyám, Zsuzsi, az édesapám Béla, az egyetlen, idióta bátyám, Ádám, a barátnője Kinga, a nővérem Szabina, a férje Sanyi és az én kicsi ördögöm, azaz keresztfiam Ákos. –mutogattam a családra. Mindenki üdvözölte Krisztiánt, bár a bátyám és a sógorom eléggé furák voltak, de ahogy apu lefoglalta Kriszt, addig én megkértem őket, hogy ne legyenek bunkók. Segítettem anyuéknak tálalni a vacsorát, majd neki álltunk enni. Krisztiánnal nem egyszer néztünk egymásra, jelezve, hogy lassan itt az idő, vagy mondd te, nem mondd te. Nos, igen. Telepatikusan veszekedtünk egymással.
- Na, jó, most már mondjátok, el mi van. Egész vacsora alatt, egymást szuggeráljátok, meg lökdösitek. – szólalt meg a nővérem. Nagy sóhajjal néztem Krisztiánra.
- Az a helyzet.. hogy.. hogy.. terhes vagyok. –mondtam ki gyorsan, majd a szemem elé kaptam a kezemet, attól félve, hogy valami rossz dolog fog következni. Fél perc múlva, elvettem a szemem elől a kezemet, és a családra néztem, akik hol lesokkolva, hol vigyorogva néztek rám. A férfiak a családban egyszerűen lezsibbadva ültek egy helybe, míg anyu, Kinga és a nővérem vigyorogtak, és odajöttek ölelgetni.
- Mióta? –kérdezték anyuék boldogan.
- Még csak 2 hónapja. –válaszoltam. – Apu.. tudom.. tudom, hogy most haragszol rám. És hogy csalódtál bennem.. de.. én sem terveztem.–fordultam édesapám felé, aki csalódott szemekkel nézett rám. És ez fájt a legjobban. Ő szó nélkül felállt az asztaltól, és mindenkit ott hagyott. A bátyám a fejét fogta, teljesen ki volt akadva.
- Fhu, így akarod bizonyítani mindenkinek, hogy kurvára hetero vagy? –kérdezte röhögve a sógorom. A nővérem egyből odament, és elkezdte csitítgatni, én meg elszámoltam magamban tízig. – Most mit csitítgatsz? Igazam van. Ő egy pop mitugrász, mit akar a te húgodtól? Jól felcsinálta, azt most lesz mivel takargatnia magát. – osztotta azt a maradék eszét. Utáltam, ha belepofáznak az életembe. Főleg azt utáltam, hogy pont Ő pofázik.
- Mi jogon pofázol be nekünk? Azon a jogon, hogy a nővérem férje vagy?! Te a családba egy senki vagy, érted? Mindenki utál, a kibaszott nagy pofád miatt, na meg amilyen kurvára tiszteletlen vagy. Lefogadom, hogy Krisztiánt sokkal, de sokkal jobban megkedvelték már most, mint téged, ez alatt a hét év alatt. A nővérem életét irányíthatod, úgy, mint egy bábuét, mert hagyja. De hogy pont az ÉN életembe belepofázz, na, azt nem hagyom. –keltem ki magamból üvöltözve. Krisztián megszorította a kezemet, miszerint higgadjak le, de nem tudtam. Ezek a dolgok már az óta bennem vannak, mióta belekerült a családunkba.
- Még én vagyok a tiszteletlen? Tudd már, kivel beszélsz! Nem az idióta barátnőiddel, hanem egy nálad jóval, idősebb emberrel! Vedd már észre, hogy ez a kis csíra, csak az életedet teszi tönkre!- emelte fel Ő is a hangját.
- Azért vagyok tiszteletlen, mert te sem adod meg felém a tiszteletet! És nagyon ajánlom, hogy most fogd be, mert nem beszélhetsz senkivel sem így. Lehet, hogy otthon eltűri ezt mindenki, de itt nem te vagy a világ közepe. A barátaimról, és a barátomról meg most szállj le! Sokkal, de sokkal jobb emberek nálad. Többre vitték már most, mint te egész életedben!
- Lara, nyugodj meg, ne idegeskedj, nem szabad.. –simogatta a karomat Krisztián. Mélyeket lélegeztem, nem akartam komoly dühbe gurulni. Erre Ő felpattant, és úgy osztotta tovább az észt.
- Akkor sem beszélhetsz így velem, te egy kis taknyos kölyök vagy! –mutogatott rám vérben forgó szemekkel. Már közelített felém, de Krisztián elém állt, nehogy valami baj történjen. –Menj már innen te idióta. –lökdöste. A nővérem csak ment utána, lefogta a kezeit, már a zokogás határán volt.
- Most azonnal fejezd ezt be! Nem tűröm el, hogy a családommal ilyen hangnemmel beszélj. Azt akarom, hogy most azonnal menjetek el innen. –dörrent rá apu a konyhaajtóból mérgesen. Sanyi már szólásra nyitotta volna a száját, de nővérem leintette:
- Elmegyünk. Most. Te szépen kimész, és megvársz minket az autóban. Én addig megkeresem Ákost. –mondta halkan, majd kilökte az ajtón a férjét, és eltűnt a nappaliban. Egy perc múlva kézen fogva jött vissza hozzánk, hogy elköszönjön.
- Tényleg sajnálom. –nézett ránk. – És gratulálunk! Szívből!- mosolygott halványan, majd mindketten intettek és eltűntek az ajtó mögött. Ez után vagy 10 perces csönd telepedett a helyiségre. Mindenki csak bámult maga elé. Megpróbáltam összeszedni minden bátorságomat, és apu elé álltam.
- Én.. annyira, de annyira sajnálom. –mondtam a könnyeimmel küszködve. –Nem akartam csalódást okozni neked, de nem tehetek mást. –ráztam a fejem, miközben a könnyeim szépen lassan elkezdtek legördülni az arcomon. – Nem akarom, hogy az egyik fő támaszom utáljon. Nem akarom, hogy utálj apu. –mondtam immáron sírva. Az Ő tekintete egyből ellágyult, majd letörölte a könnyeimet az arcomról.
- Nem akarom, hogy sírj. Sosem szerettem, ha sírtál, és most sem akarom. Nem ezt az életet szántam neked, kislányom. Azt akartam, hogy vidd valamire, sikeres legyél. Küzdj. Nem akartam, hogy arra a sorsra juss, mint a nővéred. – mondta bánatosan. Nagyokat nyeldestem, nem akartam sírógörcsben kitörni.
- Sajnálom. –suttogtam összetörve. Tudtam, hogy apu nehezen fogja fogadni.
- De attól függetlenül örülök. –mosolygott. –De.. ha nem túl nagy kérés.. folytatnád az iskolát? A kedvemért?- kérdezte reménykedve.
- Tudod jól, hogy amit elhatározok az úgy is lesz. Lediplomázom, és ha Krisztiánnak sincs ellenvetése, na meg a lányok is jönnének velünk, kiköltözünk külföldre,ahogy terveztem. –fordultam Krisztián felé, aki elég érdekesen nézett rám.
- Ez az én kislányom!- mondta büszkén mosolyogva, majd megölelt. Mostantól minden rendben lesz. Érzem.

***

zene4

- TAMÁS. AZT NE ODARAKD. DE HÜLYE VAGY!- ordibáltam röhögve. Tomika épp a bőröndömben kutakodott, és a tangámmal a fején rohangászott az új lakásunkban. Mindenki rajta szakadt, én meg kergettem, hogy adja vissza. Persze, volt akkora hülye, hogy kiszaladt az erkélyre, ahol kb a mínuszok repkedtek, én meg voltam olyan jószívű, hogy kicsuktam. Pechére a hó is elkezdett szállingózni, Ő meg csak álldogált ott egy szál pólóban, nadrágban, mezítláb, fején a tangámmal. A lányok, és Krisz néhány haverja segített költözni, na meg kipakolni a cuccokat. Egész jó hangulatban teltek el ezek a napok, de volt olyan nap, amikor egyes egyedül kellett ezeket teljesítenem, mert mindenkinek dolga volt. Megkezdődött az iskola, amit én levelezőn folytattam tovább, ott volt a karrierjük, na meg a munka. Közbe-közbe eljártam ultrahangra is, ahol nagyon jó híreket kaptam. Az utolsó ultrahangon, egy olyan hírrel szolgált nekünk az orvos, amire egyikünk sem számított:
- Nos, hölgyem, ön ikreket vár. – húzta le magáról a gumikesztyűket, majd átült az íróasztalához, hogy a vitaminos receptjeimet felírhassa. Én még mindig ugyanúgy a vizsgálóasztalon ültem, krémes hassal, Krisztiánnal az oldalamon, aki vadul szorongatta a kezemet. Megütközve néztünk egymásra.
- Ikrek? –kérdeztük egyszerre.
- Igen. Egy kislány és egy kisfiú. –válaszolta mosolyogva. A könnyeim akaratlanul is kicsordultak, annyira meghatódtam. Eddig csak egy kislányról volt szó.
- Hát.. vennünk kell egy másik babaágyat is. –mondta Krisztián a könnyeivel küszködve. Még sosem láttam sírni. Annyira aranyos volt! Miután az orvos ellátott minket jó tanácsokkal, Krisztián egyből a bútorbolt felé vette az irányt, hogy vehessünk még egy kiságyat. Ő egyből kipróbált minden féle ágyat, azon ugrándozott, amikor pedig az egyik eladó meglátta, elrohant onnan, én meg úgy tettem, mintha nem ismerném. Persze, Ő ilyen Verdás ágyat akart venni a fiunknak, de én inkább lebeszéltem és egy sima kék kiságyat vettünk neki. Szerencsénkre, mielőtt még nem tudtuk, hogy lányunk lesz, nővérem minden ruhát odaadott, amit a kis Ákos hordott. Folyamatosan pakolgattam az egész lakásban, hogy minden a helyén legyen a babák születésére. Közben egy újabb vizsgát tudhattam magam mögött, ami jelesre sikeredett. Büszke voltam magamra, hogy sikerült így is, ilyen helyzetben.

***

Épp otthon főztem a vacsorát, amikor újabb fájásaim jöttek.  Mostanában gyakrabban jelentkeztek a fájások, de az orvos szerint, ez normális volt, így megnyugodtunk. De ezek a fájások rosszabbak voltak, mint az eddigiek. Erősebbek voltak, és hosszabbak. Éreztem, hogy valami csordogál lefele a lábamon. Ijedten vettem tudomásul, hogy elfolyt a magzatvizem. Leültem az egyik székre az ebédlő asztalnál, mély lélegzeteket véve, majd tárcsáztam Krisztiánt.
- Krisz.. Krisztián.. –fújtattam. –AZONNAL GYERE HAZA ÉS VIGYÉL BE ABBA A KIBASZOTT KÓRHÁZBAA. –ordítottam a fájdalomtól.
- Mi? Mi a baj? Megint jönnek a fájások? –kérdezte ijedten. – Mérted őket?
- Igen, mértem. Két percenként jönnek. Siess, mert nagyon fáááj. –sírtam.
- Sietek, ígérem!- rakta le a telefont. Ott ültem a konyha kellős közepén, dülöngélve, sírva, fújtatva, arra várva, hogy végre kiszedjék belőlem a két gyereket. Nem bírtam, nagyon fájt. Észre sem vettem, hogy már ott van mellettem Krisztián, annyira borzasztóak voltak a fájások. Elrohant az összekészített csomagért, majd szépen lassan letotyogtunk a kocsijához. Óvatosan beültetett az autóba, és indított. Eszeveszett sebességgel vezetett, már attól féltem, hogy karambolozunk, de szerencsére épségben odaértünk. Ott persze eszeveszett üvöltözésbe kezdett, hogy a barátnőm terhes, és szülni fog, én meg az autóban ülve, nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak e vagy nevessek. Két nővér és egy orvos egyből odafutott hozzánk és átültettek egy tolószékbe. Ők egyből betoltak egy kórterembe, ahol átöltöztettek kórházi ruhába, majd infúzióra kötöttek. Azt hittem, hogy ami kezdetleges fájás volt, annál rosszabb nem lehet.. hát.. de lehet. Sőt, annál is sokkal rosszabb lett. Mélyeket lélegeztem, mintha azt reméltem volna, hogy azzal a fájdalom csillapodna. De nem csillapodott. Krisztián ott volt mellettem, és a hátamat simogatta, puszilgatott, beszélt hozzám, de én csak nyűglődtem, vagy hisztiztem, rosszabbik esetben ordítottam mindenkivel.

- Szép estét hölgyem. Na, hogy tetszünk lenni?- jött be mosolyogva az orvosom, miközben a kesztyűit vette magára, hogy megvizsgálhasson. Én csak elnyomtam egy fintort, ami kérdésére a válasz volt. – Nos, eléggé kitágult ahhoz, hogy világra hozhassa a gyermekeit.
- Végre. –sóhajtottam fel, arra számítva, hogy végre vége lesz. De nem lett vége. Két nővér, és még egy orvos tört be a szobába, ahol vajúdtam. Krisztián szerencsére velem maradt, ami egy jó támasz volt nekem.

*2 órával később*

- Nyomjon egy utolsót. Kint lesz a kislány is! Gyerünk! –bíztattak. Mély lélegzetet vettem, felspannoltam magam, és nyomtam egyet. Az életben az egyik legszebb dolog, ahogy meghallod, hogy a gyereked felsír.
- Mi lesz a babáknak a neve? –kérdezte az egyik nővér mosolyogva, miközben a másik a kezünkbe nyomta a két babát.
- Éder Bence, és Éder Roxána. –válaszoltam fáradtan. –Mintha csak téged látnálak. –néztem fel Krisztiánra.
- A két gyönyörűség. –mormolta könnyeivel az arcán.