"..nekem te vagy az életem.."

                (zene)

Az utolsó hetekben vártak még rám zh-k, amin jól akartam teljesíteni, így kőkeményen tanultam. Mindig is maximalista ember voltam, sosem hagytam semmit sem félbe, és addig küzdöttem, míg elértem a várva várt hatást.
Krisztiánnal szinte mindennap találkozunk, ha csak egy órára is. Tényleg bizonyítani akar nekem arról, hogy nem fog elhanyagolni. De még mindig ott tartok, hogy az elején ilyen lesz, azt hiszi elfelejtettem és végül az fog bekövetkezni, amitől félek. Mindig valami meglepetéssel készül, amit imádok. Imádok vele lenni. Teljesen olyanná válok az oldalán, mint egy tinédzser, aki az első szerelmét éli át. Bárcsak úgy lenne. Bárcsak kitörölhetném az emlékezetemből a múltat.. De kár is ezen rágódnom. Liza és Balázs az óta is nagyon jól meg vannak. Bár voltak összezörrenések, mint minden kapcsolatnál, de megoldották. Ildi az óta is szingli. Élvezi a szingliséget. Adriról ezt már nem mondható el, hiszen… dobpergést! Találkozgatnak Dükivel! Bár, Ő azt mondja, hogy semmi komoly nem lesz, de én akkor is hiszek benne, hogy még is.
A tanulás mellett ugyanúgy be kellett járnom a fotózásokra is. Mindig tanulok valami újat, egyszerűen imádom ezt a szakmát. Épp egy divatmagazin fotózásról jöttem haza este, amikor egy erős kéz megragadott, és elkezdett húzni az ellenkező irányba. Nagyon megijedtem, nem tudtam ki lehet az. Elkezdtem sikítozni, kapálózni, de az el rablóm egy erős pofonnal elhallgattatott. Az arcom bizsergett. Hangos zokogás tört fel belőlem. Fájdalmas sikítások, fájdalmas ütések, rúgások. A múlt megismétli önmagát..
„- NE! Gábor hagyd abba! Én ezt nem akarom!- kiabáltam kétségbe esetten, de Ő nem hallgatott rám. Tovább folytatta. Próbáltam lelökni a kezeit rólam, vagy harapdálni, de akkor mindig megütött. A szám már vérzett. Egyre lejjebb ment, míg végül elért a gyenge pontomig. Sikítoztam, rúgtam, segítségért kiabáltam, de senki sem hallott meg. Sikerült a terve.”
- Nem ismersz meg, kincsem? –kérdezte egy mély, dörmögő hang, a tulajdonosa nem mást, mint.. GERGŐ! ÚRISTEN! Ezt nem hiszem el! Számíthattam volna rá, hiszen túl boldog volt minden. Minden jót, valami rossz követ.
- Engedj el, kérlek! –kértem nyöszörögve, mire egy kacajt hallatott. A körmeimet belevájtam a hátába, míg Ő a fájdalommal volt elfoglalva, addig én a leggyengébb pontján rúgtam meg. Egyből összerogyott, mire én elkezdtem visszafele futni. Ő még megpróbált utánam kapni, de én addigra már több méterre távolabb voltam. Áldottam az eget magamban, hogy nem magas sarkút húztam fel reggel. Mikor úgy láttam, hogy kellő távolságra elfutottam, bebújtam az utca szélén levő konténerek mögé és tárcsázni kezdtem Krisztián számát. Már a második csörgésre fel is vette.
- Lara, hol vagy?- szólt bele aggódó hangon. –Itt vagyok a stúdió előtt, várlak téged!
- Krisztián segíts!- suttogtam elveszve. Meg voltam semmisülve.
- Mi baj van? Hol vagy? –lett egyre idegesebb.
- Pár utcával lejjebb, azt hiszem. –szipogtam. –Gergő visszajött.
- Azonnal megyek, el ne mozdulj!- csapta rám a telefont. Mikor a hívás véget ért, a Krisztiánnal levő közös képünk villant fel háttérképnek a telefonom kezdőlapján. Magamhoz öleltem a készüléket és csak remélni tudtam, hogy végül minden rendbe lesz. Vártam. Vártam a megmenekülésre.
- Hol vagy cica? Más hogy is lehet játszadozni. Nem szeretem a bújócskát. Kezdek türelmetlen lenni! Ne várakoztass meg. Ha most előjössz, nem bántalak. – édesgetett elő az a pszichopata vadállat. Egyre közelebbről jött a hangja. Csak remélni tudtam, hogy Krisztián hamar rám talál. Minél jobban összehúzódzkodtam, s a számat is befogtam a kezemmel, hogy az erősödő zokogásom ne hallatszódjon. Egyre közelebbről hallottam a lépteit. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne látszódjak ki a konténerek mögül.
- Cicuskám! Tudom, hogy itt vagy valahol…
Hallottam, hogy minden kukát felnyit, vagy arrébb dob. Féltem. Iszonyatosan féltem.
– Hát itt vagy!- ragadta meg a hajamat, majd annál fogva felrántott állásba. Fájt, mire jobban felzokogtam.
- Kérlek, hagyj el menni! Most még abbahagyhatod! Kérlek! –könyörögtem sírva.
- Bolond vagy kislány. Sosem végzek fél munkát!- nevetett. Undorodtam tőle. Még jobban elkezdte szétszakítani a pólómat és a mellemet fogdosta. Hányni tudtam volna. Tovább kapálóztam, mire egy újabb erős pofont kaptam viszonzásul. – Nem megmondtam, hogy fejezd be a kapálózást? –ordított rám. –Nincs itt senki. Hamar végzünk, nyugodj meg!- nevetett fel újra.
- Honnan veszed, hogy nincs itt senki? –hallottam meg a szerelmem hangját. Mint mindig, most is felgyorsult a szívverésem.
- Jaj, hát nem megjött a lovagod? Még jobb! Legalább végig tudja nézni, hogyan bánik egy érett, normális férfi a nőkkel!- fordult szembe Krisztiánnal. De mire rendesen hátra fordult volna, Krisz adott neki egy öklöst. Megtántorgott, az én lábamat eltaposva. De hamar reagált a támadásra. Krisztiánnak egy szép monoklija lett. A szívem hasadt meg, amikor láttam, hogy felszisszent a fájdalomtól. Krisztián is visszaütött, ez ment egy darabig. Én már egy követ kerestem tehetetlenségemben, hogy leüthessem azt az állatot. De mire megtaláltam volna, Krisztián a falhoz szorította és addig ütötte, míg kábult állapotba nem került. Ekkor Krisztián felkapott és a kocsihoz rohant velem, majd miután beültünk az autóba, tárcsázni kezdett egy számot. Valószínűleg a rendőrséget.
- Félek, hogy visszajön. –suttogtam a sötétben ülve, magam elé meredve. Még mindig remegtem.
- Ne félj, megvédlek. –húzott közelebb magához, már amennyire a kézifék és a váltó engedte. Ráhajtottam a fejemet a vállára, s próbáltam megnyugodni. A sejtésem be is igazolódott, amikor 3 rendőrautó és egy mentős fékezett le előttünk. Krisztián kiszállt elmondani, hol hagytuk Őt, míg engem egy mentős segített ki, odavezetve az autóhoz átvizsgálni a biztonság kedvéért. Szerencsére nem volt semmi komoly baj, így haza is mehettünk Krisztiánnal, bár egy rendőr megígértette velünk, hogy holnap első dolgunk a rendőrség lesz.
A kerekek nyikorogva jelezték: a jármű elindult. Száguldozva mentünk végig Budapest kivilágított utcáin. Éreztem Krisztiánon, hogy ideges, bármelyik pillanatban robbanhatott volna. Ha egyszer elkapja az ideg, akkor ott már tényleg félni kell. Én sokkos állapotba ültem még mindig mellette, próbáltam felfogni, hogy nincs semmi baj, és nagy köszönettel tartozom Krisztiánnak azért, hogy megmentett. Lefékezett az albérlete előtt, majd idegesen kivágta az ajtót. Én szédelegve szálltam ki, próbáltam nem összecsuklani. Átjött az én oldalamra, majd szorosan magához húzva mentünk fel a lakására. Fent, elmentem venni egy jó meleg fürdőt, majd Krisztián egyik pólójában bemásztam mellé az ágyba. Mellkasára vonva ölelt át. Én úgy remegtem még mindig, mint a nyárfalevél.
- Mostantól rajtad tartom a szemem. Nem akarom, hogy valami bajod essen. –szólalt meg halkan. – Nem tudom, hogy te hogy érzed, de most döbbentem rá, nekem te vagy az életem.