"...a barátnőm, a társam, aki támogat..."

  (zene)

Másnap reggel egymás hegyén, hátán ébredtünk a lányokkal. Nyűgösen vettem tudomásul, hogy én vagyok alul. Felnyögtem, a rám nehezedő súly miatt. Megpróbáltam óvatosan letolni magamról a három lányt, majd kimentem a konyhába valami reggelit összekotyvasztani. Eléggé morcos lettem, mikor rájöttem, hogy holnap megint suli van. De már csak egy hónap. Mondjuk, ez egyáltalán nem vigasztalt, hiszen addig még számtalan vizsga várt rám. Csináltam pirítóst, sütöttem tojást és főztem le kávét. Mikor végeztem a terítéssel, addigra Ők is kitámolyogtak. Megreggeliztünk, majd úgy döntöttünk, felhívjuk a srácokat és csapatunk valamit. Liza Balázst hívta fel, míg én Krisztiánt és Tomikát. Krisztiánnak megsúgtam, hogyha lehetséges, akkor Dükit is ráncigálja el magával Adri kedvéért. Vihogva beleegyezett, majd lerakta a telefont. Összekészülődtünk a lányokkal, kicsit rendbe raktuk a lakást, majd vártuk a fiúkat. Mikor meghallottuk a dörömbölést az ajtón, egyből tudtuk, hogy Tomika az. Odafutottam az ajtóhoz beengedni őket, majd Krisztiánra vetettem magamat. Ő szorosan magához húzott, majd egy puszit adott az arcomra. Rámosolyogtam, majd Tomika kisebb hisztije után Őt is megöleltem, majd a többi srácot is. Letelepedtünk a nappaliba a kanapéra, körbekínáltuk az embereket, majd mindenki ötleteket hozott föl, hogy mit csináljunk délután. Végül, elmentünk bowlingozni, aztán kajolni egyet. Utána mindenki hazament, a holnapi napra hivatkozva.

*2 hét múlva*

2 hét telt el. Ez a két hét… sosem volt még ilyen szép két hetem. Krisztiánnal moziba, étterembe jártunk.   
Odafigyelt rám.  De viszont mindig ott volt a fejemben, az a kis hang, ami azt súgta, hogy most próbál elcsábítani, de később elhanyagol, és csak egy pótlék leszek számára. Akiben mindig megbízhat. Szokás szerint ezen jártak az agytekervényeim, amikor két kéz ölelt hátulról át. Épp ruhákat válogattam az egyik modellnek. Lenéztem az összekulcsolt kézfejekre, amiből megállapítottam, hogy ez csak Krisztián lehet. Oldalra kaptam a fejemet, mire Krisztián adott egy puszit a halántékomra.
- Min merengtél el ennyire? Két perce szólítgatlak. –rakta a fejét a vállamra, miközben nézte a tevékenykedésemet.
- Semmi különös. – mosolyogtam rá féloldalasan. Remélni tudtam csak, hogy nem ismert ki még annyira, hogy tudja, mégis van valami. Mert aki ismert, az ránézésből le tudta olvasni az arcomról, hogy mit érzek abban a pillanatban.
- Látom rajtad. –sóhajtotta. Na, bumm. Ennyit arról, hogy nem ismert még ki.
- Csak.. –nyögdécseltem. Próbáltam valami hazugságot kitalálni. Még a lányoknak sem, sőt Tomikának sem említettem ezt a dolgot. – Ezt nem itt kéne megbeszélni. –sóhajtottam végül.
- Hát jó. –nézett rám furcsán. –Ebédelünk együtt? –kérdezte témát váltva, miközben az asztalnak támaszkodott és csábosan rám mosolygott. Mosolyogva bólintottam. A 10 perces szünet után, ráadtam a ruhát a modell csajszira, végül a sminkes megigazította a sminkjét és mehetett pózolni Krisz kamerájának. A fotózás mindössze délután fél háromig tartott. Mire Krisztián összepakolt, az volt 3 óra. Utána pedig, mire valami kajáldába értünk, az már fél négy. Csak kotorgattam a kajámat, étvágyam nem sok volt. Ő 10 perc alatt bedarálta az ebédjét, míg én, ha megettem a kajám negyedét. –Megijesztesz. –nézett rám a nagy kék szemeivel. Értetlenül néztem rá, nem értettem mi a baja. – Alig eszel valamit, most is gondolkozol. Elmondanád mi bajod? –kérdezte felhúzott szemöldökkel számon kérve.
- Felmegyünk hozzád? –néztem rá. Ő bár kissé értetlenül, de bólintva beleegyezett. Ott hagytuk a tálcákat az asztalon, majd szó nélkül, egymás mellett kiléptünk a helyiségből Krisztián kocsijához. Az úton sem szóltunk egymáshoz, csak a rádió szólt. Mikor beléptünk az ajtón, Krisztián egyből letámadott.
- Most már mondhatod. –nézett rám jelentőségteljesen.
- Tuti, ideges leszel. – vezettem be a témát. Erre a mondatomra, a fülemben csengett anyu mondata, amit tini koromba szokott mondani, ha felhoztam neki: „ha így kezded, akkor biztosan. „  - Azon jár az agyam folyamatosan, éjjel-nappal, hogy mi van akkor, hogy most az elején odafigyelsz rám, nagyon édes vagy, később meg szinte le se szarsz majd. Hogy állandóan dolgozni fogsz, én meg háttérbe szorulok és csak egy biztosíték leszek számodra. – nyögtem ki. Mélyeket lélegzett, nem akart dühbe gurulni. Tudtam. Én megmondtam előre. Gondterhelt arccal végig simított a homlokán, próbált valami értelmes és nem túl arrogáns reakcióval visszavágni.
- Figyelj.. –sóhajtotta. – Ilyeneket honnan veszel? –nézett végül rám. – Szó sincs olyasmiről, hogy a háttérbe fogsz szorulni, vagy „pótlék” leszel. –rajzott a levegőben idézőjelet. – Figyelj.. én.. szeretlek érted? Nem így és most akartam neked elmondani, de ha már témánál vagyunk muszáj. Szeretném azt, hogy a barátnőm legyél, a társam, aki támogatja a vizuális illetve a zenei pályámat egyaránt. Szóval… leszel a barátnőm? –nézett rám várakozóan. Hirtelen, a szerelmi vallomásától szóhoz sem jutottam. Belülről visítva ugrándoztam, azt kiabálva, hogy „ IGEN! IGEN ÉS IGEN! LESZEK A BARÁTNŐD!” de kívülről teljesen le voltam fagyva. Ő látván az arckifejezésemet, egyből elkezdte rágni a száját idegesen. Megijesztette a tudat, hogy most simán lepattinthatnám. De nem állt szándékomban.
- Igen. –mosolyodtam el végül. De még mindig nyomta a lelkemet az a dolog. Odajött hozzám, s átölelt a fejét a nyakamhoz fúrva. Végül lassan, s édesen megcsókolt. A térdem megremegett. Ha nem fogott volna erősen, tuti összeestem volna.
- Ne rágódj ezen, kérlek. Be fogom bizonyítani, hogy nem fog megtörténni az, amitől félsz. Ígérem. –suttogta a fülembe nyugtató szavait, mire engem kirázott a hideg.
- Inkább ne ígérj semmit, csak csináld. – fúrtam a fejem a mellkasához. Homlokon puszilt, mire felgyorsult a szívverésem, mint mindig, amikor hozzám ér. Attól tartottam, hogy még a végén Ő is meghallja.