'TE vagy a bajom!'

 (zene)

- Minden meg van? –húzta be az utazó táskám cipzárját Tomika. Körbe forogtam a régi szobámban, hogy leellenőrizzem magam. Olyan érzések voltak bennem, mint amikor felköltöztem Pestre. Bólintottam, majd lecipekedtünk a földszintre. Anyuék egy kicsit szomorúak voltak, hogy megint itt hagyom őket, de muszáj volt. Beszélnem kell Krisztiánnal. Ahányszor rá gondolok, a gyomrom görcsbe rándul. Nem tudom, még mit fogok mondani neki. Nem tudom, hogy fogok belekezdeni. Lesz, ami lesz. Bátyám ki vitt minket az állomásra, majd egy rövid búcsúzkodás után már indult is a vonat. Ezt a két órát vagy zenehallgatással, vagy beszélgetéssel töltöttük Tomival. A család Tomikával teljesen úgy viselkedett, mintha már családtag lenne régóta. Elmeséltem nekik, hányszor védett meg. Mindenkinek teljesen más lett a véleménye Tomiról. Eddig csak elhordták Őt mindennek, egy nagy senkinek tartották. Nem ismerték. De most már igen. Ahogy közeledtünk a főváros felé, egyre jobban izgultam. Tomika még fokozta:
- Mit fogsz mondani neki, ha odamész? –kérdezte üvegnek döntve a fejét.
- Nem tudom, Tomi. –sóhajtottam kinézve az ablakon. – Remélem, nem fogok semmi hülyeséget összehordani Neki. – rágtam a számat idegességemben. Ő nyugtatólag rám mosolygott, majd újra az ablakon bámult kifelé. Fent Pesten taxiba szálltunk, majd elindultunk az Ő lakbérlete felé. Sosem rágtam azelőtt a körmöm, de abban a pillanatban az idegesség miatt muszáj volt. Teljesen kétségbe voltam esve.
- Oké, Tomi. Ez nekem nem fog menni. –fordultam vissza a lépcsőházba.
- Na, persze. Jössz szépen velem odafel! –fogta meg erősen a karom, majd felfele mutatott.  Az ajtóig szinte rángatott, majd megnyomta a csöngőt és elfutott. Mint egy rossz tini, akinek az a mulatsága, hogy idegen házakhoz becsönget, aztán elrohan. Türelmesen vártam, a fejemben hússzor megfordult, hogy áh, hagyom a fenébe, megkeresem Tomikát és jól megverem, míg egyszer csak kinyílt az ajtó és Krisztián kómás fejével találtam szembe magamat. A haja kócos volt, a szemeit alig bírta nyitva tartani és az a csupasz felsőtest…  A szívem a torkomba dobogott és pillangók repdestek a hasamban. Régóta nem éreztem már ezt az érzést, és meg is volt az okom rá, hogy miért. Csak remélni tudtam, hogy most máshogy fog történni.
- Szia, Lara! –pislákolt, próbált ébren maradni. – Gyere be! –állt arrébb az ajtóból. Beljebb léptem a lakásban, majd körül néztem. Mindössze egyszer-kétszer fordultam meg a lakásában, de akkor is emlékezetes pillanatokat szereztem, amik már sosem fognak kitörlődni az emlékezetemből. – Kérsz valamit inni, enni? – csoszogott be a konyhába, de én csak nemet intettem a fejemmel. – Nem voltál a múltkor a fotózáson. Merre voltál? –szürcsölt bele a kávéjába és kérdőn tekintett rám. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, a monológomhoz.
- El.. el kellett utaznom. –nyögdécseltem zavartan. – Figyelj.. –sóhajtottam. – Azért jöttem, mert beszélnünk kell a múltkori esetről.. – próbáltam rátérni a tárgyra. Kíváncsian nézett rám, érdekelte a mondanivalóm. –Én.. én nem tudom ezt elmondani.. – futottam a bejárati ajtóhoz, majd azt feltépve rohantam végig a gangon egyenesen le a lépcsőn az utcára. Két háztömb után lihegve álltam meg. A menekülés nem a legjobb módszer, csak időhúzás. De akkor sem tudok neki mit mondani. Álljak oda elé, és csak úgy lazán mondjam neki, hogy „hé Krisz! Asszem’ beléd szerettem.” Minden idők legszarabb szerelmi vallomása lenne.
- Na végre! Azt hittem, nem is fogsz megállni. – állt meg mellettem lihegve Krisztián. – Mi ütött beléd? Miért rohantál el..? És.. mit akartál mondani? –zúdította rám a kérdés özönét pihegve. Teljesen le voltam sokkolva. Most.. utánam futott? De minek? Nem hittem volna, hogy képes lesz utánam futni. De a legfontosabb kérdés… MIT MONDJAK NEKI?! –Hé, mi baj van? Tudok segíteni? –jött közelebb aggódva.
- Nem tudom elmondani.. –nyögdécseltem. –Nehéz erről beszélnem..
- Gergő az? Megint felbukkant? –kérdezte halkan. Több ezer ember mászkált Budapest utcáin, de Ő mégis suttog, mintha félne attól, hogy valaki meghallaná, pedig ennek az esélye egy a millióhoz.
- Neem, nem Gergő az!- állítottam le, mielőtt keménykedni kezdene és Terminátorosat játszana.
- Akkor valaki más? Mond már el ki bánt, Lara! Ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni! –akadt ki.
- TE! TE VAGY A BAJOM!- kiabáltam rá. – TE, TE ÉS TE!!
Megkövülten állt helybe, teljesen lefagyott. Néhány ember körülöttünk megbámult, de mentek is tovább. Ez Budapest.
- É-én? –mutogatott magára lefagyva. – Mi-mi-mit csináltam?!
- Ezt! –csókoltam meg. Meglepődött, de pár pillanat múlva a kezei a derekam körül voltak és forrón viszonozta a csókomat. Mikor véget ért, csodálkozva nézett rám. –Most már érted?! – kérdeztem tőle még mindig fogva az arcát.
- Öö.. azt hiszem. –hebegte-habogta zavart mosollyal az arcán, mint egy kisfiú. – Azt hiszem.. én is ezt érzem irántad. Próbáltam elfojtani, hiszen azt vettem le, hogy utálsz. –tört rá az őszinteségi roham. Mosolyogva ingattam a fejemet, majd szorosan magamhoz öleltem.
- Amúgy szerintem jobb lenne, ha visszamennénk hozzád, mert elég furán néznek ránk már az emberek!- jegyeztem meg nevetve. Azzal a tipikus Krisztián vihogásával nevetett fel bólogatva, majd összekulcsolt ujjakkal visszasétáltunk hozzá. Mikor visszaértünk az ajtó előtt karba tett kezekkel állt Tomika és hatalmas vigyor terült szét az arcán.
- Ugye tudjátok, hogy ez nagyon romcsi volt?! – kérdezte vigyorogva és egy hatalmasat sóhajtott. – Tiszta Marichuy. Kölyök Huan Migel, Lara meg Marichuy. –mondta röhögve. Krisztián fájdalmas fintorral, én egy szemforgatással mentem el mellette be a lakásba, Tomika persze vihogva jött utánunk.
- Na, most hogy így együtt vagyunk.. –kezdte el hízelegve Krisz. -.. csinálsz nekem reggelit? –meresztette rám a nagy kék szemeit.
- Na, köszi szépen! Szóval, csak erre kellek? –néztem rá rosszallóan csípőre tett kezekkel. –Nem vagyok a cseléded, drága édes Kriszi!- nyújtottam rá a nyelvemet undokul.
- Naaaaaa!- nézett rám őzike szemekkel.
- Hogy én de utállak. –mentem el mellette, be a konyhába.
- Tudtam, hogy utálsz! MEGMONDTAM! Azt mondtad, hogy nem utálsz! HAZUDTÁL! –hisztizett toporzékolva. 2 perces sokk után elkapott a röhögő görcs, majd őket is, hogy én hogy röhögök. Ebből pedig az lett, hogy mindenki egymáson röhögött, hogy a másik hogy röhög. Végül megcsináltam neki a reggelit, majd leraktam elé a rántottát.
- Egyél fiam, olyan vagy, mint egy anorexiás!- simogattam meg a fejét.
- Ezt mondja, mindig anyu is. –fintorogta el magát. –Ilyet többet ne mondj, olyan feelingem van, mintha anyámmal járnék..
- Ki mondta, hogy járunk?!- kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel.
- Hát én! –vigyorgott teli szájjal.
- Aha, persze aranyom! Tegyél érte, aztán beszélhetünk a dologról. –mentem ki a konyhából. –Most mennem kell, majd összefutunk. Csáó srácok!- léptem ki az ajtón. Hallottam, hogy még utánam kiabál valamit, de azt már nem értettem, hogy mit. Most már nyugodtabban sétáltam haza az utcákon. Tudtam, hogy innentől már sínen lehet az életem. Tudtam, hogy Ő is érez irántam valamit. Már félúton járhattam, amikor eszembe jutott, hogy ott hagytam a bőröndömet. Ezért felhívtam Krisztiánt, hogy ott felejtettem a cuccomat.
- Szia Larus! Máris hiányzom? –kérdezte kisfiús hangon. Szerintem abban a reggeli kávéban volt valami. Azóta ilyen felpörgött.
- Szia Kriszi! A bőröndöm az igen, nagyon hiányzik. Megmondanád neki, hogy szeretem, imádom, és sietek érte? Vagy leszel olyan kedves, és elhozod nekem majd?
- Most beletiportál a lelkembe!- műsírást improvizált. – De amúgy igen, majd viszem. –váltott hangszínt.
- Szerintem te pályát tévesztettél. Gondolkoztál már színészi pályán?
- Hah, tudom, hogy mindenben jó vagyok, nem kell mondani. –vette elő az egoista énjét.
- Jó, oké, meg sem szólaltam. Akkor majd hozzad, köszi puszi. – köszöntem el.
- Pá drágám! –bontotta a vonalat. Otthon csak Liza volt, a többiek dolgoztak.
- LARABÉJBIIIIIIIII!!!- ugrott a nyakamba. Levegőhöz sem jutottam, annyira fojtogatott.
- Én is szeretlek, de megfojtasz!- sziszegtem fulladozva a karjai közül.
- Jah, bocs. –engedett el. – Na, milyen volt otthon? Látom, kipihented magad, mert elég nyugodtnak tűnsz. Anyuék jól vannak ugye?- zúdította rám hadarva a kérdéseit.
- Igen, jó volt. Anyudék jól vannak, puszilnak mindenkit. A nyugodtság pedig.. valószínű, hogy összejövünk Krisztiánnal.. – válaszoltam mosollyal az arcomon.
- MI?!- üvöltött fel cincogva. –Lara és Krisztián egy páááááár, mindig együtt jáár… - ugrált, mint egy bakkecske.
- Látom az óvodás korban ragadtál le szellemileg. –mentem el mellette.
-  … egy tányérból esznek, mindig össze veszneeeek.. –jött utánam pattogva.
- Volt itt Balázs? –kérdeztem, miközben a napi adag kávémat melegítettem meg.
- Miért? –nézett rám hülyén.
- Teljesen olyan vagy, mintha egy hosszú éjszakát töltöttetek volna el együtt. –mondtam nevetve. –És akkor még szépen fejeztem ki magamat.
- Idióta. –nézett rám flegma fejjel. –De viszont, ha a csajok haza érnek a munkából, el kell mesélned MINDENT. –hangsúlyozta a ‘mindent’ szócskát. Megfogtam a bögrémet, majd egyetértve mutogattam Lizának és bementem a szobába kicsit leülni, netezni. A követőim száma megnövekedett, hála a klipszereplésemnek, no meg a „sztár” barátságaimnak. Több száz bejövőm volt twitteren, volt, aki azt mondogatta a klip óta, hogy jöjjek össze Krisztiánnal, volt, aki utálkozó és undorító szavakkal bombázott. Facebookon pedig napi szinten 40-50 új jelölésem volt. Ezt nem akartam. De ha mi ketten együtt leszünk Krisztiánnal, sokkal rosszabb lesz a helyzet. Később, miután a lányok hazaértek, popcornos tálakkal és üdítőkkel felszerelkezve befészkelődtek a szobámba és izgatottan várták a mesémet, mintha valami mesedélutánt vagy filmnézős napot tartottunk volna. Részletesen elregéltem nekik, mi történt otthon, és mi történt ma. Adri annyira megörült, hogy a popcornos tál, ami az ölében volt, kiborult, amikor felugrott örömében. Csak nevetni tudtam rajtuk. Úgy néz ki, minden helyre jön és happy lesz minden. Vagy mégsem?!