Hol a kiút?

 (dal)

Másnap Krisztián ágyában ébredtem, meztelenül. Tudtam, hogy mi történt tegnap éjszaka. Minden egyes percre emlékszem. Nem tudtam hova tenni a helyzetet józan fejjel. Felültem az ágyban, Ő még édesen aludt. A szája nyitva volt és összegömbölyödve feküdt. Elmosolyodtam. Akarom én ezt? És Ő akarja? Kételyek között vergődtem. Összeszedtem a cuccaimat, mire Ő mocorogni kezdett.
- Lara?-ült fel a szemét dörzsölgetve, a haja össze-vissza állt. Felsőtestéről lecsúszott a takaró. A számba haraptam, a szívem a torkomba dobogott. -Mit csinálsz? -ült ki az ágy szélére.
- Összeszedem a cuccaimat, és lelépek. -fogtam szorosra magam körül a takarót.
- Valami baj van? Megbántottalak? Vagy... a tegnap éjszaka? Nem volt jó? - jött közel hozzám.
- Nem, nincs semmi baj. -tartottam magam elé az egyik kezemet mosolyt erőltetve.
- Akkor?- nézett rám értetlen szemekkel.
- Mi lesz velünk, ha? Hogy ez megtörtént? -tört ki belőlem. Csak meglepődötten pislogott, korán volt még neki ehhez. - Nem tudom, nem tudom. - csuklottam össze kétségbeesetten. Elkezdtem hangosan szipogni. Össze törtem. Utáltam magam ezért, hogy pont Ő előtte törtem össze. Leült mellém és a mellkasára vont. Nyugtatólag a hüvelykujjával simogatta a karomat.

- Css... Annyit kérek, hogy ne sírj! Főleg miattam ne! -suttogta a hajamba. Negyed órát biztosan így ültünk összebújva. Megnyugtatott. -Meglátjuk mi lesz, jó? Folytatjuk ott ahol abbahagytuk. Csak lesz velünk valami.. -nézett maga elé merengve. Itt még nem tudtuk, hogy ez a folytatjuk ahol abbahagytuk-os dolog hülye ötlet. Szomorúan és kétségek közt hagytam el Krisztián lakását. Sőt egész nap ilyen érzések kavarogtak bennem. Útközben még a tavaszi zápor is elkapott. Remek. Ilyen az én formám. Levettem a magassarkúmat a lábamról, és végig szaladtam Pest utcáin. Olyan voltam mint egy ázott macska. Otthon a lányok még aludtak, én pedig elmentem egy nyugtató zuhanyt venni. Csak folyt rám a víz, de én magam elé bámultam. Be kellett vallanom, mióta feljöttem Pestre, Krisztiánról szól csak az életem. Valahogy mindig összeakadunk. Ez egy jel?! Gergővel, azon az éjszakán, csak Ő miatta nem tudtam lefeküdni. Fejemet a csempének támasztottam. Hirtelen eszembe jutott egy ötlet. Csak remélni tudtam, hogy összejön a tervem.

                                                                         ***


Egy nappal később már a vonaton ültem, úton a családomhoz, Veszprémbe. Csak a három lány tudott róla hogy eljövök, senki más. Tomika szerintem ha megtudja, ki tér a hitéből és jól le fog teremteni ha újra találkozunk. Jó lesz végre otthon lenni a szeretteimmel. Lassan egy éve nem láttam őket. A vonatról átszállva a buszra elkapott az izgalom. Ők sem tudják, hogy jövök. A városon keresztül mentünk az otthonom felé. Minden ugyan olyan volt, mint amikor itt hagytam. Végig mentem az ismerős utcákon az ismerős ház elé. Előkaparásztam a kulcsaimat, majd beléptem a házba. A nappaliból jött a TV hangja, remélhetőleg ott találom a családot. Lassan odaosontam, majd amikor beléptem anyu nagyot ugrott. Elvigyorodtam.
- Sziasztok!- mosolyogtam. A szüleim és a bátyám lesokkolva bámultak rám. - Na mi az? Rosszkor jöttem? -kérdeztem összeráncolt homlokkal.
- Dehogyis te butus!- futott oda hozzám anyu.- Jaj, de hiányoztál kislányom!-szorongatott meg. -Eszel te rendesen? Teljesen olyan vagy, mint egy anorexiás.- rázta a fejét rosszallóan. Én csak elmosolyodtam. Mindenki megszorongatott, aztán anyu szó szerint megtömött. Később leült a család beszélgetni. Átjöttek nővéremék is. Az én keresztfiammal, Ákossal. Amikor meglátta mit hoztam neki, majd megfújtott annyira örült neki. Nagyon sokáig beszélgettünk mindenről. Elmondták mikről maradtam le, és én is elmondtam, hogy odafönt mi történik. Persze, részleteket kihagyva.

***

Minden napra terveztem valamit. Család, barátok, család. Épp egy régi barátnőmtől jöttem haza, amikor valaki állt a kapuban. Az idegen hátra fordult és elég idegesnek tűnt. Tomika. Hát persze.
- Mit képzelsz Lara?!- jött oda hozzám, amikor meglátott. Nyakamat behúzva álltam előtte. Elég idegesnek tűnt. -Hogy csak szó nélkül lelépsz? Nem is szólsz? Ráadásul fel sem veszed a telefont? Ha?!-mondta magából kikelve.
- Nyugi már. Direkt nem szóltam senkinek se. -kerültem ki, hogy kinyithassam a kaput. Követett, gondolom érdekelte a magyarázatom. Otthon mindenki dolgozott, így szerencsére senki se hallotta Tomika dühkitörését.
- Nincs nyugi! Legalább egy SMS-t írhattál volna, b*sszameg!
- Ha tudnád Tamás, miért kellett eljönnöm Pestről, megértenél!- kiabáltam már én is.
- Ha elmondanád, talán megérteném!- nézett velem farkasszemet. Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem:
- Szerintem Krisztián semmit sem mondott neked erről. Már elég régóta kerülgettük egymást, és amikor volt a buli, mi ellógtunk és.. hát.. lefeküdtünk. Muszáj volt eljönnöm ide, nem tudom mihez kezdjek, egy kicsit ki kell szellőztetnem a fejem, érted? Nem tudom mit akarok, és azt sem tudom, hogy Ő mit akar tőlem. Annyit mondott hogy folytatjuk ahol abbahagytuk. De nekem ez nem elég!Olyan hülye érzések kavarognak bennem, hogy az már fáj. -kiabáltam sírva. Tomika arca megenyhült és odajött átölelni. Erősen kapaszkodtam a pólójába. Egy támaszra volt abban a pillanatban szükségem. - De nem akarok szerelmes lenni. Nem akarom, hogy megtörténjen megint.- ráztam a fejem zokogva. A hátamat simogatta. Ő tudott róla, ahogy Krisztián is.
- Ő nem olyan Lara. Beszélned kéne vele, mert tönkre fogod magad tenni.. -nézett rám aggódva.- Azt akarom, hogy olyan legyél mint régen. Életvidám, kedves és aranyos. Szedd össze magad! Én melletted állok, tudod jól!-rázta meg kicsit a vállam. Igaza volt.
- Köszönöm Tomika! Te vagy a legjobb.- öleltem magamhoz. Holnap az első dolgom az lesz, hogy vissza utazzak Pestre.