".. akkor menj a karriereddel együtt ki azon a rohadt ajtón!.."

zene1

- Hogy pozitív? – mondtam vékony hangon. Már a sírás kerülgetett, göcsörtösen ragaszkodtak az ujjaim a mosdókagyló széléhez. Liza csak némán bólintott. – Biztos vagy benne? Nem néztél el valamit? –mentem oda hozzá, és kikaptam a kezéből a készüléket meg a használati utasítást. Ha hússzor nem olvastam újra és újra, akkor egyszer sem. Színtisztán ott volt a papíron, no meg a készüléken, hogy terhes vagyok. Én. Terhes. HOGY ÉN TERHES?! –Most mihez kezdjek? –néztem rá könnyes szemekkel. –Nekem annyi. Krisztián nem fog velem maradni, hisz három hónapja járunk! Ott a karrierje, nekem az iskola.. Liza.. az életemnek annyi. –nyöszörögtem a fürdőszoba sarokba kuporodva.
- Ne mondj butaságokat, Lara. Krisz nem ilyen.. és nem csak te tehetsz róla. Ő is hibás benne. – ült oda le mellém. Próbált megnyugtatni, de én csak meredtem magam elé és szipogtam.
- Szerinted megtartsam?- kérdeztem egy 5 perces csöndet megtörve.
- Én azt szeretném, hogy megtartsd, nekem nem lenne szívem egy emberi életet kioltani. Neki is van joga az élethez, mint bárki másnak.
- Tudom.. de.. miből fogunk megélni? Krisztián egyáltalán velem marad? Anyuék mit fognak szólni vajon? –zúdítottam rá a kérdéseimet, amik folyamatosan kattogtak az agyamban.
- Figyelj.. ha nem is jönnétek ki a pénzzel, tudod jól, hogy mind a hármunk segítene rajtatok. Krisztián is gürizne, hogy mindent megadhasson nektek, anyudékról nem is beszélve. Krisztiánnak én ajánlom, hogy veled maradjon, mert különben kiherélem és anyudéknak már van egy unokájuk, biztosan örülnek majd még egynek. – mosolygott rám.
- Apu haragudni fog rám. – itt értetlenül nézett rám, már tiltakozásra nyitotta a száját. – Azért fog rám haragudni, mert nekem nem ezt a sorsot akarta. Azt akarta, hogy tanuljam magam halálra, menjek külföldre dolgozni és csak utána legyen meg a családalapítás. Csalódást okoztam neki. –suttogtam zokogva.
- Css.. ez nem igaz, gyere ide. – nyújtotta a karját, én, meg mint egy kisgyerek úgy másztam bele a karjaiba. Liza mindig is bohókás egyén volt, de ha baj volt, az anyukámként óvott engem.


                                                                         ***

- Krisztián, légy szíves, mielőbb hívj vissza. Beszélnünk kell. Sürgős. – suttogtam bele az üzenetrögzítőjébe immáron 10x. Nem akartam tovább agyalni, mert tuti hogy valami hülyeségen lyukadnék ki végül. Meg akartam beszélni vele. Csak ültem az ágyamon, a kikapcsolt TV képernyőre meredve, miközben a kezemben a telefont szorongattam. Nem hív. Nem jön. Hol van?! Mindig olyankor vagyok leszarva, ha nagy szükségem van valakire.
Valószínűleg elaludhattam, mert azt vettem észre, hogy besüpped mellettem az ágy. Gyorsan felkaptam a fejemet, ott ült velem szemben, még a sötét szobában is megláttam a szeme csillogását.
- Megjöttem, itt vagyok, mi az a nagy sürgős helyzet? –mászott fölém és nyomott egy puszit a számra. Mielőtt felültem volna, eltoltam magamtól, nehogy véletlen lefejeljük egymást. Itt már érdekesen nézett rám. Felkapcsolta a kis villanyt az éjjeli szekrényemen, hogy láthassuk egymás arcvonásait. Az enyémek nem festhettek valami jól.. az övék.. pedig értetlen és fáradtak voltak.
- Krisz.. nem tudom, hogy mondjam el.. ezt.. vagyis Őt.. nem is mondanám problémának.. – makogtam zavartan. Nem tudtam, hogy nyögjem ki, hogy apa lesz. Már most elég furán nézett rám.
- Mondjad ki kerek-perec. Hallani akarom. –mondta határozottan. Nagy levegőt vettem, majd gyorsan kinyögtem:
- Terhes vagyok.
- TERHES? –akadtak fent a szemei. – Azt.. hogyan?

- Szerinted hogyan? Úgy, hogy elfelejtettünk védekezni. – néztem fel rá. Fújtatott, az öklével az ágyamat verte. Nem fogadta túl jól, látszott rajta, hogy nem örül neki. Amennyire csak tudtam, összehúztam magam. Bűnösnek éreztem magam, már pedig egyáltalán nem voltam az. –Tudom, hogy nem akarod a babát. –mondtam halkan. – Elvetetni nem szeretném, hiszen Ő mégis csak az én gyerekem. Joga van élni. De ha te nem akarod felnevelni.. megteszem én egyedül. –néztem vele farkas szemet. Nem tudtam semmit sem kiolvasni belőlük. Csak meredten bámultak hol rám, hol a hasamra.
- Én.. én.. – motyogta. – A karrierem..
- Most komolyan a karriered az első? A TE GYEREKEDET HORDOM A SZÍVEM ALATT, ÉRTESZ ENGEM? – kiabáltam rá. Nem hittem el, hogy a karrierje fontosabb.
- NEM AZÉRT GÜRCÖLTEM HAT ÉVEN KERESZTÜL HOGY A SÜLLYESZTŐBEN VÉGEZZEM. – ordította. Ez még jobban felspannolt.
- AKKOR MENJ A KARRIEREDDEL EGYÜTT KI AZON A ROHADT AJTÓN. – üvöltöttem rá, és az ajtóra mutattam. Nem kellett több neki, azonnal kirohant rajta. Utána dobtam az első kezembe akadt tárgyat: a párnámat. Sírva borultam el oldalra. Ahogy Krisztián távozott az ajtón, a lányok úgy törtek be rajta.

- Mi történt, jól vagy?
- Mit hozzak?
- Úristen! Nyugodj meg kérlek!
- Hol van az az állat, kiherélem!!- hangzottak körülöttem.
- Lara most már tényleg szólalj meg!- rázta meg finoman a vállamat Adri. De én csak keservesen zokogtam tovább. Vége. Elhagyott. – Nyugodj meg kislány. Minden rendbe fog jönni! –feküdtek oda mellém és az egész éjszakát így töltöttük. Próbálták összerakni a darabokra hullott szívemet. Valljuk be, ami abban a pillanatban elég nehéz mutatvány volt.
Másnap ugyanabban a pozícióban keltem fel, mint ahogy előző este elaludtam. Elég kényelmetlen fekvőhelyzet volt. Próbáltam úgy felkelni, hogy a lányokat ne ébresszem fel. A tegnap estéért, hálám jeléül, összeütöttem nekik egy kis reggelit. Szép sorjában másztak elő. Először Liza, Ildi, végül Adri jött az illatok után.
- Hát ez? –mutatott a terülj, terülj asztalkámra Adri.
- Ez amolyan „köszönömategnapottivagytokalegjobbak” reggeli akar lenni. –vontam vállat mosolyogva. Erre mind a hárman odajöttek megölelni.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz! –suttogta a fülembe Adri. Én csak egy szomorú mosolyt villantottam, majd visszafordultam a gáztűzhely felé, hogy ne vegyék észre az előre törő könnyeimet.


                                                                       *Krisztián szemszöge

                                                                             zene2

 Lara már vagy 20x keresett, de én egyszer sem tudtam felvenni neki a telefont. Próbán aztán megbeszélésen voltam. Éreztem, hogy rezeg a telefon a zsebemben, de nem hiszem, hogy a fejesek örültek volna neki, ha a megbeszélés közepén neki állok cseverészni a barátnőmmel. Miután minden fontos dologgal végeztem, rohantam a legfontosabb dolog felé az életemben. Igaz, volt már este 10 óra, de akkor is fel kellett mennem, megnézni mi van vele. Aggódtam. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb vele lehessek. Eszeveszett csöngetésbe kezdtem.
- Jövök már! –ordította az egyik lány. Az tuti, hogy nem Lara volt. Kezemet a zsebembe dugtam, a lábammal dobolni kezdtem várakozás gyanánt. –Mi az már? –nyitotta ki nagy hévvel Liza francia bugyiban, topban, mamuszban és köntösben. Más esetben egyből elkezdtem volna tenni neki a fejemet, de most csak Lara érdekelt. – Áh, szia, Krisztián. Lara a szobájában. Légy kíméletes, különben megöllek! –mutatott rám fenyegetően, majd otthagyott az ajtóban. Értetlenül zártam be magam után az ajtót, majd miután levettem a cipőmet, beosontam a szobájába. Óvatosan rámásztam az ágyára, valószínűleg, a várakozásban elaludt. De amint ráültem az ágy szélére, egyből felkapta a fejét.
- Megjöttem, itt vagyok, mi az a nagy sürgős helyzet?- másztam fölé, hogy egy puszit adhassak neki, de Ő eltolt magától. Értetlenül néztem rá, nem értettem, mi történt. Felkapcsoltam a kis villanyt. Az arca hófehér volt és kétségbeesést sugárzott. Megijedtem.
- Krisz.. nem tudom, hogy mondjam el.. ezt.. vagyis Őt.. nem is mondanám problémának.. – mondta zavartan. Itt már tényleg nem értettem semmit. Megijedtem, hogy elhagy. Hogy csak átvert és mást szeret, engem pedig csak a hírnévért csábított el.

- Mondjad ki kerek-perec. Hallani akarom! –szóltam rá. Nem tudtam, mi változhatott délután óta. Nagy levegőt vett, majd kinyögte végre:
- Terhes vagyok.
- TERHES? –akadtam ki. – Azt.. hogyan?- jó, tudom, hülye kérdés, de.. terhes? Tőlem?
- Szerinted hogyan? Úgy, hogy elfelejtettünk védekezni. –nézett rám dühös tekintettel. Most engem hibáztat? Fújtattam, az öklömet az ágyba vertem. Nem tudom, mihez kezdjek most. Úgy indultam el a stúdióból, hogy ápolgatom a barátnőmet és nem úgy, azzal a tudattal, hogy apa leszek. Apa. 25 évesen. Apa. Csak ezen a három szón kattogott a fejem folyamatosan. –Tudom, hogy nem akarod a babát. –kezdte halkan Lara. –Elvetetni nem szeretném, hiszen Ő mégis csak az én gyerekem. Joga van élni. De ha te nem akarod felnevelni.. megteszem én egyedül. –nézett rám. A szemei olyan mérhetetlen szomorúságot tükrözött, amit eddig még egyáltalán nem láttam bennük. Nem akarom, hogy Lara csinálja végig egyedül a dolgokat, de a karrieremet sem akarom derékba törni. Csak néztem rá. Hol az arcát bámultam, hol a hasát, ahol az én gyermekem fejlődik.
- Én.. én.. –motyogtam. A szívem vadul dobogott, nem tudtam mi is a helyes ebben a pillanatban. Pedig általában helyesen döntök.. általában. – A karrierem..
- Most komolyan a karriered az első?! A TE GYEREKEDET HORDOM A SZÍVEM ALATT, ÉRTESZ ENGEM? –kiabált rám. Felocsúdtam a gondolataimból.
- NEM AZÉRT GÜRCÖLTEM HAT ÉVEN KERESZTÜL, HOGY A SÜLLYESZTŐBEN VÉGEZZEM!- kiáltottam vissza. Ez lehet, hogy nem a legjobb ötlet volt.
- AKKOR MENJ A KARRIEREDDEL EGYÜTT KI AZON A ROHADT AJTÓN! –üvöltött rám és az ajtóra mutogatott. Egy másodpercig gondolkodtam el, de az se tartott sokáig, azonnal kiviharoztam rajta. A lányok a nappaliban ültek és flegmán néztek rám.

- Megmondtam. Halott vagy, Éder gyerek. –szólalt meg fenyegetően Liza. Na, majd pont tőle fogok tartani, nem? Egy „hagyjálmár” nézéssel leráztam, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Letrappoltam a lépcsőn és bevágódtam az autómba. Száguldoztam Bp nyüzsis utcáin. Ideges voltam. Ideges voltam magamra. Hogy nem vigyáztam eléggé, hogy ott hagytam Larát egyedül, hogy csalódott bennem. Három, vagy négy kört tehettem meg a városban, míg végül hazafuvaroztam magamat. Belépve a hálószobámba elöntöttek az emlékek, az érzések, amit Lara iránt érzek. Ha valaki négy hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy szerelmes leszek az újonc stylist lányba, keresztbe röhögtem volna. Abba a stylistba, aki az elején oly’ undokul és flegmául viselkedett velem, ami hol imponált, hol fájt nekem. Talán ez hívta fel a figyelmemet. Talán már az elején éreztem iránta valamit, csak az én rohadt férfi büszkeségem elvakított. Minden dolog az életemben, most szertefoszlani látszott.
- NEM! –üvöltöttem el magamat. –NEM, NEM ÉS NEM! –söpörtem le mindent az asztalomról. Törni, zúzni kezdtem. Hirtelen a fejem elkezdett zúgni, a hirtelen ért dolgok miatt. Végül, miután minden tárgy, ami a szobámban volt, a földre vagy feltúrt állapotba nem került, lerogytam az ágyamra. Hogy cseszhettem el az életemet? Hogy történhetett ez velem? Csalódást okoztam. Nem csak magamnak. Larának és a családomnak is. Előtúrtam a zsebemből a telefonomat, majd a galériákba léptettem. Több ezer kép volt Laráról. Volt, amit titokban készítettem róla, volt, amin ketten voltunk. Minden szempontból csodálatos egy lány volt. Hirtelen a kép eltűnt és egy beérkező hívást jelzett a telefonom.
                                                                                                       
                                                                                                                        „Anyu”

Mély lélegzetet vettem, majd fülemhez emeltem a készüléket.
- Igen?
- Szia, drágám! Azért hívlak, hogy megkérdezzem, mikor jössz már haza? Hiányzol nekünk! Hozhatnád magaddal a barátnődet is, meg szeretném végre már ismerni azt az elbűvölő lányt, aki így hirtelen elcsavarta az én kis fiacskám fejét. –csacsogta az anyám.
- Anyu.. –sóhajtva dörzsölgettem az arcomat, nem akartam megint idegrohamot kapni. –Nem a legjobb időpontban hívtál fel.
- Jaj, ne haragudj, hogy ilyen késő este hívtalak, de csak most értem rá. –szabadkozott mit sem sejtve.
- Nem anyu, ne érts félre. Csak.. –szakítottam félbe.
- Krisztián, miért érzem azt, hogy valami baj van? –jött elő az anyai ösztöne.
- Úgy, hogy az is van. –mondtam halkan.
- Hallgatlak. –szólt várakozóan.
- Reggel voltam Laránál. Mondtam is neked ezt, hogy rosszul érzi magát. Hívtam hozzá egy orvost, aki azt mondta, mindössze csak ki van száradva. Most elmentem hozzá és kiderült, hogy terhes. –hadartam el. –Aztán összevesztünk.. –tettem hozzá.
- Terhes? –kérdezte meglepődve. Kisebb hatásszünet után, mikor feldolgozta az információt, mást kérdezett: - Min vesztetek össze?
- Hát.. kiakadtam, hogy terhes lett és a fejéhez vágtam, hogy a karrierem fontosabb. –mondtam szégyenkezve.
- KRISZTIÁN, MONDD CSAK, MEGŐRÜLTÉL?!- ordított bele a telefonba. – Az Ő helyzetébe bele sem gondolsz? Hogy még most kezdte az egyetemista éveit, és lehet, fel kell adnia, mert anya lesz? Hogy fel kell adnia az álmait egy baba miatt? Ne csak magadra gondolj! Felnőttként kell viselkedned, nem úgy, mint egy 16 éves gimnazista, akinek nem telik óvszerre, ezért teherbe esik a barátnője!
- Anyu. Nem azért harcoltam annyit, hogy most feladjam. –hadakoztam. –Mit szólnának a rajongóim? És a firkászok?
- A baba mellett ugyanúgy tudnád tenni a dolgodat. Az idegenek meg miért érdekelnek? Akik szeretnek, elfogadnak! Ez a TE életed! Ha elhagyod Larát, akkor te nem az én fiam vagy. Én nem úgy neveltelek fel, hogy csak úgy feladd…- csapta rám a telefont. Szuper. Most már nem csak a barátnőm utál, hanem az anyám is. Ennél jobb nem lehet a helyzetem. Gondolkodnom kell. Ránéztem az órámra, ami éjfélt mutatott. Fel kell hívnom Orsit. Ilyenkor még úgy sem alszik.
- Szia, Kölyök, mond, mit szeretnél?
- Szia, Orsi. 2 napra szabaddá tudnál tenni?
- Miért? –kérdezte értetlenül.
- Kimerültem, elegem van, fáradt vagyok. –adtam meg neki az egyszerű választ. Bővebb választ valahogy most senkinek sem voltam hajlandó adni. Gondolkodási idő kell, most azonnal.
- Akarsz róla beszélni?- kérdezte jó barátként.
- Nem. –morogtam.
- Hát jó. Várj, nézem a beosztásodat… csak egy napot tudok adni.
- Az is megfelel, kösz. Csáó. –már épp le akartam rakni, mikor gyorsan beleszólt:
- Biztos nem akarsz róla beszélni?
- Nem, de köszönöm. Most már tényleg lerakom. Szia. – nyomtam le a befejező gombot. Nagyot fújva dobtam el magam az ágyon és a plafont kezdtem el bámulni. Mihez kezdjek? Most legyél okos K. Ha elhagyom Larát, akkor egy nagy f*sz vagyok. Nem csak mások szerint, hanem szerintem is. Erről nem csak Ő tehet. De a másik fontos dolog az életemben, amiért annyit harcoltam, az a karrierem. Mit szólnának az emberek? Nem akarom sehol se azt olvasni, hogy „SP felcsinálta a barátnőjét” „ A tini sztár SP teherbe ejtette a barátnőjét” De én miért is gondolkozom ezen? Mióta érdekel engem mások véleménye? Sosem szerettem, és mindig is leszartam, hogy mások mit gondolnak. Akkor most mit töröm magam?! Rájöttem, én mindössze félek. Félek, hogy apa leszek. Félek a hirtelen rám háruló felelősségtől. Eddig csak habzsoltam az életet, de most már egy kisgyerekről kell gondoskodnom. Már nem csak magamat kell ellátnom, hanem két embert. Most döbbentem rá, én rettegek a jövőmtől.

                                                                               *Másnap
                                                                             
                                                                  zene3

Rezeg a telefonom. Ó, a francba, ki kellett volna kapcsolnom. Egy SMS. Félig nyitott szemmel próbáltam kioldani a billentyűzárat, és elolvasni az üzenetet. A húgomtól jött.
„El ne cseszd, bátyus. Ne legyél hülye. Tudod te, mit kell tenned. Ne félj semmitől, a család melletted van.”
Talán, ezek a szavak kellettek, hogy végre észhez térjek. Nagy mosollyal az arcomon ültem fel az ágyban. Apa leszek. Valamit ki kell találnom, hogy Lara megbocsásson nekem. Az ötlet már meg van, már csak bűntársakat kell szereznem. Felhívtam Lizát, aki először el akart küldeni az anyámba, de leállítottam, és szerencsémre meghallgatott. Benne voltak a tervemben. Már csak Tamást kellett felhívnom, hogy rá ér e.
- Hallo? –kérdezte álmos hangon.
- Haveeeeeeeeeeeer. Rá érsz? –vágódtam be az autómba.
- Aha. Ki vagy? –kérdezte ásítva.
- Krisztián. –mondtam nevetve.
- Csá Kölyök. Mi kéne?
- Oda megyek hozzád, 10 perc múlva ott vagyok. Addig próbálj meg elkészülni. –szakítottam meg a vonalat. Fénysebességgel száguldoztam Tomikához. Dörömbölésbe kezdtem, mire kiordította, hogy „nyitva van, gyere be Kölyök!” Szóval már talpon van, remek. Legalább nem kell fél órán keresztül udvarolni neki, hogy szedje már össze magát. Benyitottam, és Tomi kómás fejjel ült a kanapéján útra készen, a kávéját szürcsölgetve. Magamban hálát adtam, hogy nem kell várni rá. – Indulhatunk? –álltam meg az ajtóban, karba tett kezekkel.
- Aha, csak ezt berakom a mosogatóba, meg kihozom a cuccaimat. –mutatta fel a bögréjét, majd elindult a konyha felé, aztán berohant a szobájába. Egy perc múlva az oldaltáskájával jött vissza, majd kilökött az ajtón és bezárta azt. – Amúgy miért is kellek? –turkált a táskájában, fel sem nézve rám.

- Hosszú sztori. Érdekel? –sóhajtottam, miközben a szokásos pesti dugóban ücsörögtünk.
- Hogyne érdekelne. Tudod jól, hogy engem minden szaftos részlet is érdekel. – vigyorgott kajánul Tamás. Megforgattam a szememet, majd belekezdtem. Elmeséltem onnan, ahonnan nem beszéltünk. – LARA TERHES?- ordította. Bólintottam, majd vártam, hogy feldolgozza az információt. –MI A JÓ BÁNATOT MONDTÁL NEKI? UGYE NEM SÉRTETTED MEG? MEGVERLEK KÖLYÖK! –üvöltötte magából kikelve.
- Épp azért hívlak, hogy segíts kiengesztelni. Van egy tervem. –fordultam felé vigyorogva, remélve, hogy megbocsájt.
- Remélem, hogy sikerül a terved, különben nem tudom, mit csinálok veled. – nézett rám szúrós szemekkel. Ó, igen. Hogy is felejthettem el, hogy Tomi „fogadott húga” Lara. Zsír. Erre csak azt tudom mondani, tépj egy számot és állj be a sorba. Amikor lefékeztünk Laráék albérlete előtt, megcsörgettem Ildit, és 5 perc sem telt bele már a kapun léptek ki mind a hárman. Beszálltak hátra, és köszönés nélkül kérdezték:
- Na, mi a nagy terv, Don huan?

                                                          *Lara szemszöge

Most már nem csak Krisztián hagyott itt, hanem a lányok is. Hirtelen összekészülődtek, majd leléptek. Tudom, hogy nekik is van életük, de azért szarul esik, hogy nem maradtak itt velem. Na, mindegy. Akkor kezdődjék a film délután.

Már vagy a negyedik filmnél tarthattam, amikor megcsörrent a telefonom. Liza volt az.
- Mondjad, mit szeretnél? Mit hagytál itthon?
- Téged. Készülj el, fél óra múlva ott vagyunk érted!- parancsolt rám, aztán se puszi, se pá, rám csapta a telefont. Értetlenül fogtam a kezeim között a telefont, majd egy vállvonás után elmentem fürödni és hajat mosni. 10 perc múlva már egy törölközőben ácsorogtam a szekrényem előtt, azon tanakodva, hogy mit vegyek fel. Végül, a jó idő miatt, ezt vettem fel. Egy utolsó simítás a sminken, és pont csörgött a telefonom. Nem értettem, miért nem jön föl, de ha így jó neki, akkor lemegyek. Már épp nyitottam volna ki a kaput, amikor Vele találtam szembe magamat. Az első reakcióm az volt, hogy rácsapom a vaskaput, de Ő megfogta, így végül ez a haditervem kudarcba fulladt.
- Mit keresel itt? –kérdeztem mogorván, s a kezemet a mellem előtt keresztbe fontam.
- Téged kereslek. Ha most megkérlek, eljössz velem? –kérdezte azokkal az ellenállhatatlan szemeivel, amivel mindig is le tudott venni a lábamról. Majdnem ráüvöltöttem, hogy „NEM. HAGYJÁL BÉKÉN.”, de megfogta a karomat, s mintha áramütés ért volna, mintha magához láncolt volna az érintésével.
- Utállak. –sóhajtottam, majd kiléptem mellette az utcára. Az autója pontosan a ház előtt állt, így csak egy kattintás, és a riasztó feloldva. Kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, majd gyorsan átfutott az Ő oldalára. Beindította az autót, majd elindult. Én csak csöndben vártam, mi sül ki belőle. Amúgy se akartam hozzászólni, annál többre tartottam magamat, hogy én kezdeményezzek. De nem szólalt meg. Csak vezetett… vezetett, egy ismerős úton. Túlismerős volt. Mikor lefékezett, rájöttem, hogy ott fékezett le, ahol a közös jövőnket akartuk eltervezni. A Mi házunk előtt. Nem voltam hajlandó kiszállni az autóból, ott állt az ajtóra támaszkodva és várakozóan nézett rám.
- Akkor szállok csak ki, ha elmondod, mit tervezel.
- Nem, mert úgy nem lenne meglepetés. –mosolygott rám félősen.
- Tudod te, mennyire megbántottál? –néztem fel rá mérgesen. Tombolni akartam, de nem láttam jónak az időpontot.
- Igen, egy nagy f*sz vagyok, tudom. Helyre akarom hozni. Közreműködsz benne, hogy kiengesztelhesselek? –nézett rám esdeklően. Egy nagy sóhaj után, kiszálltam az autóból, majd becsaptam magam mögött. Tudom, hogy ezt utálja.
- Hopsz, bocsi. –vigyorogtam. Megropogtatta az ujjait, majd fújt egy nagyot és kinyitotta előttem az ajtót. Fellépcsőztünk, majd az ajtó előtt a zárral bíbelődött. –Még ma bejutunk?- kérdeztem flegmán. Csak kérdezni kellett, az ajtó máris tárva nyitva állt.
- Parancsolj. –engedett előre. Beléptem a lakásba, és immáron nem a koszos helyiségek, hanem a tiszta, újra festett, parkettázott szobák fogadtak és még a bútorok is a helyén voltak.
- Ezt mikor csináltad meg?- fordultam felé meghatódottan. Ez biztos csak a terhesség miatt van, igen.
- Amióta megvettem, azóta folyamatosan ügyködtem rajta. Ma a lányok és Tomika segítettek kitakarítani, hogy egy kicsit szebb legyen. –mutogatta körbe a lakást.
- Ugye tudod, hogy ezzel még nem bocsájtottam meg? –álltam meg vele szemben.
- Tudok róla. –mosolyogta el magát. –De figyelj, meg kell hallgatnod. Én egyszerűen csak.. félek. –vallotta be. –Félek, a hirtelen rám nehezedő felelősségtől, hogy apa leszek.
- Szerinted én nem félek? –szólaltam meg. – Folyamatosan rettegek attól, hogy milyen anya leszek, szeretni fog-e a gyerekem. Hogy miből fogunk megélni. –mutogattam folyamatosan magamra. Odajött hozzám, és szorosan átölelt.
- Ettől nem kell félned. Imádni fog, ahogyan én is. Sajnálom a tegnapot, egyszerűen csak sokkolt. Szeretlek. –csókolt meg.
- Biztosra vehetem, hogy nem fogod meggondolni magad félúton? Hogy egyszer csak gondolsz egyet, vagy valami nem tetszik, és ott hagysz minket? Ígéred, hogy nem fog megtörténni? –szakítottam félbe a csókját. Kérlelően néztem rá, azt akartam, hogy igent mondjon.

- Nos, erre a kérdésre is készültem. –mosolygott. –Ezéért.. –húzott elő a zsebéből egy gyűrűs dobozt. Én teljesen lefagytam, hirtelen jött minden. Még csak 20 vagyok! Elég megrázkódtatás volt a gyerek is, nem hogy házasság.
- Ez.. ez.. ugye.. nem? –kérdeztem megrémülve.
- Nem, nyugodj meg. Ez egy ígéret gyűrű. Hogy mindig szeretni foglak, támogatlak, és ott leszek minden pillanatodban! –húzta a gyűrűsujjamra a drágakővel ellátott gyűrűt mosolyogva. A szívem nagyokat dobbant, teljesen meghatódtam.
- Istenem, de szeretlek! –ugrottam a nyakába. Szorosan ölelt, s ringatott a karjaiban.
- Azért kicsit lehangoló, hogy ha most megkértem volna a kezedet, nemet mondtál volna. –húzta a száját, miután elengedtük egymást.
- Nyugodj meg, te butus. –simítottam végig az arcán. – Igent mondtam volna. – vigyorogtam rá, mire Ő teljesen elképedve nézett rám.