"Pozitív"

zene1

2013. május 23.

A tárgyalás napja. Ma derül ki, hogy azt a vadállatot lecsukják e. Rengeteg bizonyítékot hoztunk fel ellene, sorra jártunk a kihallgatásokra. Kristófot, a volt munkatársamat megkértem tanúmnak, hogy mondja el a kávézói incidenst. Tomikát pedig a megismerkedésünk estjét, amikor rám nyomult Gergő és Ő szedte le rólam. A lányok, és Krisztián is vallani fognak.. Ildi pedig más tészta. Sokáig gyötörte ez az eset, nem győzött bocsánatot kérni tőlem, észre sem vette, hogy Gergő miket nem tesz velem. Volt, hogy egyszer leordította a fejemet, hogy miért nem szóltam róla, leállította volna. Aha, persze. Gergőt senki sem tudta volna megállítani. Előre gyártotta a tervét.. Az ilyen nem normális. Végül az én oldalamon állt ki, amiért nagyon hálás vagyok neki. Hogy Gergőt ki fogja védeni, az már más kérdés..
- Kicsim, kész vagy? –kopogtatott be Krisztián a fürdőszoba ajtón. Épp a hajamat göndörítettem be, a kezembe volt a hajvasaló, úgy csúsztam el az ajtóig kinyitni neki. Mikor nagy nehezen sikerült is, bejött a helyiségbe és visszazárta az ajtót. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat. Valamit akart. Összeráncolt homlokkal néztem rá, nem értettem mit akar. – Csinos vagy. –bókolt eldöntött fejjel és kiskutya szemekkel nézett rám. Egy pillanatra nézhettem rá, de elérte azt a hatást, hogy majdnem összecsuklottam, így kénytelen voltam elkapni róla a tekintetemet. Válaszul egy mosolyt küldtem neki a tükörből, amire mögém állt és átkarolta a derekamat, a fejét pedig a nyakamba fúrta. Megborzongtam, majdnem kiesett a kezemből a hajvasaló. Mély lélegzetet vettem, és letettem a mosdókagyló szélére.
- Ha most nem állsz hátrébb két méterrel, tartósítani fogom a fejedet a lakkal. –mondtam neki nevetve. Tarkón puszilt, majd teljesítette, amit mondtam neki. Fújtam a hajamra egy adag hajlakkot, aztán hátat fordítva a tükörképemnek nyomtam egy puszit a szájára. Rámosolyogtam.
- Kérdezhetek valamit? –nézett megint a kiskutya szemeivel. Megöl. Várakozóan néztem rá. – Este eljönnél velem valahova?
- Mindig elmegyek veled, ha megkérsz, tudod jól. –mosolyogtam.
- Tudom, csak ez.. ez más. – láthatóan zavarba volt. Tetszett.
- Nyugi, elmegyek veled. –vigyorogtam. – De most már szerintem induljunk. Essünk túl rajta. – mondtam nagyot fújva.  Kimentünk a fürdőből, egyenesen be a lányokhoz. Ők már régóta készen voltak, mindig én vagyok az, aki késik. Ami még hiányzott, azt még magunkhoz vettük, majd elindultunk Krisztián kocsijával. Nem volt messze, mindössze 20 perc. Kiszálltunk az autóból, majd nagy léptekkel elindultunk befele. Orsi és Tomi az épület halljában vártak ránk, míg Kristóf és az ügyvédünk a terem előtt. Ahol kiderül, mi is lesz a döntés..
- Maga Venczel Lara? –állt elém egy öltönyös pasas. Bólintottam egyet. – Ez esetben, kérem, jöjjenek velem. Kezdődik a tárgyalás.
Mielőtt beléptünk volna a helyiségbe, Krisztián adott egy biztató csókot és megszorította a kezemet. Hálásan rámosolyogtam, majd az ügyvéd, Tibor után sorba léptünk be a terembe. A többiek leültek hátul, mi meg előre ültünk Krisztiánnal egy asztalhoz, Tiborral az oldalunkon. A terem másik felében Gergő és az ügyvédje ült. Ő annyira bámult, hogy majd kiestek a szemei. Az a nézés.. és az a pimasz mosoly.. Elkapott a hányinger.
- Csöndet.. csöndet! –hívta fel magára a figyelmet a bírónő. – Üdvözlöm mindnyájukat. A feljelentés tárgya zaklatás, testi sértés és bántalmazás, mely Venczel Larát sérti. Aki ellen irányul az Klemencz Gergely. Először szeretném a bántalmazottat meghallgatni. Kérem. – nézett rám a bírónő, és a pódiumra mutatott. Egy hangos sóhajtás után odatopogtam a magas sarkúmmal, majd beültem a székre. Gergő ügyvéde folyamatosan kérdezgetett, belém akart kötni. De mióta Krisztiánnal járok, sokkal jobban veszem ezeket a kérdéseket, bántásokat. Ki tudom kerülni a kínos szitukat. Utánam Gergőt hívatták, majd a tanukat. Több mint három órán keresztül folyt a tárgyalás, már majdnem elnapolták, de találtak egy bizonyítékot a telefonomban, ami segített a végső döntéshez: Gergő 8 évig a hűvösön fog csücsülni. Mikor a bírónő kimondta azokat a szavakat, olyan örömért, mint még sohasem. Mostantól nem kell rettegnem. Krisztián nyakába ugrottam és csak szorítottam magamhoz. Vége van.
- Haver, vigyázz azzal, a szappannal nehogy kicsússzon a kezedből. –kacsintott oda Krisztián a bilincsben levő Gergőre. Az csak vérben forgó szemekkel, idegesen rángatta a kezeit a rendőrök között. Kezemmel betapasztottam Krisztián száját, mire Ő megnyalta. Szem forgatva töröltem bele a pólójába a kezemet, majd miután összeszedtük a cuccainkat, elhagytuk a helyiséget. Mi a többiektől kicsit lemaradtunk, hiszen az ügyvédet ki kellett fizetni.
- Nagyon jó munkát végzett uram, hálásak vagyunk Önnek. – rázott kezet az ügyvéddel Krisztián, én mellette csak helyeslően bólogattam és hálás pillantásokkal jutalmaztam. Tibor csak egy mosolyt villantott, és ott is hagyott minket. Mi pedig mentünk a többiek után, hogy beülhessünk egy helyre megünnepelni a sikerünket. Nem kellett sokat sétálni, mindössze két utcát. A többiek, - itt Tomikát és Krisztiánt értem- tettek arról, hogy egy pillanatra se kalandozzak el, és rágódjak a dolgokon. Hálás vagyok nekik. Körbe néztem az én kis csapatomon.. ők az én családom.


                                                                            *****


- Krisztián, hova megyünk már? –kérdeztem nevetve. Állandóan meghúztam a karját, mint az ötéves kislányok az anyukájuk szoknyáját. Ki akartam deríteni mit fundált ki. Sosem szerettem, ha titkolóznak előttem, de a meglepetéseket annál inkább kedveltem.
- Nyugi, nincs már messze. De viszoooooooont.. – húzta el a „viszont” szót. Ördögi vigyorral az arcán kihúzott a farzsebéből egy piros selyemkendőt. Megütközve néztem rá. Nem értettem mit akar. – Ne parázz, nem nyírlak ki. Előbb halnék meg. – nyugtatott meg mosolyogva. – El akarom takarni a szemedet. – állt be mögém, hogy felrakhassa a kendőt. Miután véghezvitte a tervét, megfogta a kezemet, majd elkezdett húzni. – Most lépcsők lesznek. Ha szólok, lépj! –figyelmeztetett. Továbbra sem engedett el, sőt magához húzott, s a másik keze a derekamon pihent, volt, hogy egy pillanatra nem éreztem ott, gondolom én, valamit arrébb tett az útból, nehogy felbukjak. - ...ez lesz az utolsó. Lépcső! –szólt. Megtettem az utolsó lépést is, majd elengedett. Zörgést hallottam magam mellől, majd nyikorgást. Beljebb tolt, mire majdnem felbuktam.
- Héé!
- Bocsi. –fulladozott a rejtett nevetésétől. Válaszképp megpróbáltam megcsapni a vállát, de az arcát találtam el.
- Héééé!!- kiáltott most Ő föl, felháborodottan. Erre a válaszom csak egy vállrándítás volt és egy hatalmas mosoly.
- Most már nem szeretnéd levenni rólam ezt a valamit? – mutogattam az arcom felé, mire újra láttam. Egy sötét helyiségben voltunk. Kezdett a helyzet elég bizarr lenni. – Te.. Krisztián… biztos nem a halálomat szervezted meg? –kérdeztem egy kicsit félve. Még mindig nem tudtam elfelejteni azt az estét.. Ugyanúgy hűvös és nagyon sötét volt..
- Bolond. Nem, dehogy. – mondta kacagva, majd beljebb toloncolt a lakásba. Régi, dohos épületnek néztem. Valójában az is volt. Nem értettem mit akar ezzel Krisztián. –Tetszik?- kérdezte az ajtófélfának dőlve. 5 vagy hat szoba volt, egy nagy konyha, fürdőszoba és erkély. Olyan volt, mint egy álomlakás. Persze, kicsit kitakarítva. Bólogatva forogtam körbe és körbe. Imádtam a régi épületeket, nem tudom miért.. de vonzottak. – Ajánlom is, hogy tetsszen, mert… ez lesz a közös lakásunk. Persze kicsit kipofozzuk, felújítjuk.. benne vagy? –sétált oda elém. Izgult, láttam rajta. Én csak lesokkolva álltam előtte. Máris költözzünk össze? Jó ötlet lenne ez? Csak tátogtam, mint hal a vízben, nem is tudtam mit mondjak. Össze voltam zavarodva. De ott járt a fejemben az a mondat, amit nővérem szokott nekem mondani, ha össze vagyok zavarodva. „.. mindig a szívedre hallgass.. mert nem tudod, mit veszíthetsz el.”
- Igen, benne vagyok. – bólintottam vigyorogva, mire Krisztián nagyot fújt és csillogó szemekkel felkapott, majd megpörgetett. Nevetve vesztem el a karjaiban. Szorosan öleltük egymást, mintha féltünk volna attól, hogy bármelyik pillanatban valamelyikünk elhagyná a másikat. – Szeretlek. –suttogtam alig hallhatóan, de Ő mégis meghallotta.
- Én is téged. Nagyon. –emelte fel az államat, hogy megcsókolhasson. Forrón és szenvedélyesen édesgette az ajkaimat. A szám bizsergett, még többet akartam. A gyomrom egyszerűen görcsben volt, mint mindig, mikor hozzámér. Tetteink fokozódtak, egyre jobban bevadultunk. Neki lökött a falnak, és ott csókolt ahol ért. A kezei hol a combomat simogatták, hol az arcomat. – Gyere. –mormogta, majd felkapott. A lábaimat szorosan a dereka köré fontam, az arcomat a vállgödrébe dugtam és puszilgattam a nyakát. Átvitt az egyik szobába. Abba a szobába, amit eddig nem mutatott meg. Egy matrac körül mécsesek és különféle illatos gyertyák voltak körbe rakva. Eszméletlenül gyönyörű volt. Miután elengedtem a derekát a lábaimmal, mögém állt és úgy ölelt át. – Tetszik?- duruzsolta a fülembe. Nagyokat nyelve bólogattam. –Ez lesz a hálószobánk. – puszilt a fülem mögé. Kirázott a hideg. Nem bírtam tovább, így megfordultam és szenvedélyesen megcsókoltam. Ez imponált neki, vette a célzást. Elkezdett tolni a matrac felé. Óvatosan lehuppantam rá, még mindig szorosan ölelve Őt. A ruháink fokozatosan kerültek le rólunk, miközben úgy csókoltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó alkalom. De nem ez volt az utolsó. Ez csak a kezdet volt.

zene2

                                                                        *3 hét múlva*

Már javában tombolt a nyár, de én mégis az ágyban töltöttem a napjaimat. Hogy miért? Mert valami betegséget valószínű, hogy bekaptam. De nem tudom, hogy hol, kitől, mit és miért. Állandóan csak hánytam, szédültem, hánytam. Legrosszabb esetben elájultam. Krisztián addig erőlködött, míg át nem hívott egy orvost.
- Nos, doktor? Mi a probléma?- dőltem vissza az ágyba. Engem is érdekelt, mi lehet az a betegség, ami júniusban engem ledönthet.
- Valószínű, hogy kiszáradt. Ivott Ön rendesen? –firkálgatott a papírján. A szemeim szinte keresztben álltak. Hogy kiszáradtam?
- Iiigen..? –mondtam kérdezve. Az nem lehet, hogy kiszáradtam. Ez hülyeség.
- Annyit tanácsolok, hogy még maradjon az ágyban, pihengessen és nagyon sok vizet, gyümölcslevet esetleg teát fogyasszon és akkor nem lesz semmi baj. – mosolygott rám, majd jobbulást kívánva kilépett a szobából. Ahogy a doktor távozott, úgy Krisztián tört be kétségbeesett arccal.
- Na? Mit mondott? Ugye nem halsz meg? –kérdezte aggódva, miközben betakargatott.
- Hülye. –nevettem ki. – Állítólag kiszáradtam. De ez hülyeség. Doktor volt ez egyáltalán, mondd?!
- Igen, az. –nézett rám értetlenül. – Miért lenne hülyeség? Csak tudja, hogy mi a bajod, ha orvos.
- DE Ő FOGORVOS AZ ISTEN SZERELMÉRE. –emeltem fel a hangomat, de mikor rájöttem a mondatom lényegére, röhögő görcsben törtem ki.
- De ha orvos, csak tudja a dolgát. – állt ki az igaza mellett. Hogy is felejthettem el, hogy az Ő főtermészete a makacsság? Így inkább ráhagytam az egész dolgot, had örüljön. De nekem akkor is furcsa volt.
- Áthívnád Lizát? –néztem rá kölyökszemekkel. Mosolyogva bólintott, majd egy puszit nyomott a homlokomra. 1 perc sem telt el, és Liza rontott be az ajtón.
- Jól vagy? Hívjak mentőt? –ugrált az ágyam körül, mint tíz perce Krisztián. Megforgattam a szememet. – Tudom ám, hogy nincs komoly bajod, de olyan jó volt utánozni Krisztiánt. – tapsikolt röhögve. Mosolyogva megingattam a fejemet:
- Idióta.
- Na, mondjad, mit szeretne az én kis betegem? – ült le mellém az ágyra.
- Tudom, hogy furcsa lesz ezt kérnem de.. elmennél nekem a patikába…?

                                                                        ****

- Meg is jötteeeeeem. – ugrált be az ajtón vigyorogva Liza kezében a szatyorral. Sóhajtva kikeltem az ágyból, majd egy sötét pillantással lerendeztem a dolgot:
- Még semmi sem biztos, ne éld bele magad, inkább add ide azt a bigyuszt, és erősítsd meg, hogy Krisztián már elment.
- Velem jött el. –válaszolta.
- HOGY MIVAN? –ordítottam.
- Nyugi, nem jött be velem, csak elvitt egy darabig. –nyugtatott meg nevetve. Erre én meglöktem, majd kimentem a fürdőbe.  Mindent úgy csináltam, ahogy elő volt írva. Gyomorideggel mentem vissza a szobámba, ahol Liza ült a laptopom előtt, de mikor meglátott egyből elvigyorodott. – Na?
- 10 percet kell várni. –ültem le sóhajtva. – De nem merem megnézni.. –suttogtam. Most jutott el a tudatomig, mi lesz, ha pozitív lesz?
- Nyugi, bemegyek veled. –szorította meg a kezemet sóhajtva. Hálásan rámosolyogtam, majd egymás kezét szorongatva mentünk vissza az illemhelyiségbe.  – Megnézzem? –kérdezte. Nagyot nyelve bólintottam. Fújtattam, nem akartam elájulni. Liza nyúlt a kis mérő felé. Teljesen olyan volt a jelenet, mintha lelassították volna. Megnézte, majd rám nézett. Egy darabig döbbenten, majd elvigyorodott: - Pozitív.