Üdv!

Nem tudom, hogy ki emlékszik erre a blogomra. Nem tudom, hogy ki olvasta, vagy ki nem. De megígértem, hogy amint kész lesz az új blogom rakok ki egy bejegyzést. Ami késik az nem múlik, nem igaz? :)

Nos, íme: Let's pretend it's love

Mint láthatjátok, kicsit újítottam a blogon, a képekért köszönet Noricii blogjának!
Gondolkoztam azon is, hogy mikor vágjak bele a második évadba, de valószínűleg az csak nyáron fog megtörténni, hiszen baromi sok tanulnivalóm van, és ott a másik történetem is.


Találkozunk nyáron, emberek!

Közérdekű informésön.

Jó napot minden egyes-kettes olvasómnak!

Mint látjátok, felkerült az utolsó rész is. Szerintem néhányan folytatást szeretnének, mert olyan befejezetlennek tűnik. Szerintem is annak tűnik, de most ezt így látom jónak. Beszélgettem erről Noriciival, és arra jutottam, ha lesz időm, akkor lehetséges, hogy belefogok egy RÖVID második évadba. Még nem tudom.. Ti akarjátok, hogy legyen majd?

A másik.. a köszönetnyilvánítás. Első sorban Noriciinek szeretném megköszönni, hogy gyártotta nekem a fejléceket, unszolt, ha lusta voltam, segített, ha épp megakadtam, és nem mellesleg, őszintén megmondta, hogy rossz e vagy sem, az adott rész. Másodrészben NEKTEK köszönöm meg, amiért folyamatosan olvastatok és véleményeztetek!

Ez a harmadik blog, amit befejezek. De mégis.. ezt a a blogot szerettem a legjobban. Egy csomó érzésem, tapasztalatom van benne. Sőt, nagyon sok dologra megtanított...


Nos, mivel nálam is betört ez a One Direction láz, úgy döntöttem, hogy én is belefogok egy történetbe. Nagyon remélem, hogy ott is olvasóim lesztek, mint itt.:) A blogcímet majd kirakom, amint publikálható formájában lesz. :D


Hát.. azt hiszem ennyi lenne. Rakok ki egy közvéleménykutatást, miszerint, akarnátok majd egy pár részes második évadot, és az 1D-s blogról is rakok ki egyet.

Love xx

The End.

zene1

Miután Krisztián a bocsánatomért esedezett, próbálta azt sugallni nekem, hogy kész az apaságra. Itt érteni azt kell, hogy oda figyelt minden egyes lépésemre, ami először hihetetlenül édes volt.. de később… mintha egy idegesítő testőr lett volna a nyomomban. Próbáltam finoman tudatni vele, hogy elég lesz, de Ő csak mosolyogva ingatta a fejét, így.. drasztikusabb módszerhez folyamodtam.
- Krisztián! Tényleg nagyon aranyos vagy, de elég lesz ebből! Folyamatosan utánam koslatsz, mint valami tizennégy éves szűz srác, aki meg akarja dönteni a nála jóval idősebb szomszédját. Értékelem a figyelmességedet, de kicsit vegyél vissza. –akadtam ki, amikor újra mindent megcsinált helyettem.
- Ó, igen? Eleged van belőlem? Nem akarom, hogy bármi bajotok essen, azért teszek meg mindent. A munkát is hanyagolom, sőt, ha mégis elmegyek, fejet vesztve rohanok vissza, nehogy valami megerőltetőt csinálj. Bocs, hogy aggódom. –üvöltött fel. A feje már paprikapiros volt, épphogy fel nem robbant. Egy nagy sóhaj után, odamentem hozzá és leültem mellé az ágyra.
–Még csak 2 hónapos terhes vagyok, meg tudom csinálni a mosogatást, főzést vagy bármit. Ahogy eddig tettem. Majd 9 hónapos terhesen, merem remélni, hogy segíteni, fogsz, de ez most még megy. Érted? –tettem a kezem a vállára. Az érintésemre egyből ellazult.
- Csak nem akarom, hogy megint valami bajod essen. –húzott magához, mire engem megcsapott Krisztián parfümének jellegzetes illata. Egyből a szám elé kaptam a kezemet, majd kiszabadítva magamat öleléséből a fürdő felé futottam, hogy a WC-be és ne máshova jöhessen ki a reggelim. Ő egyből utánam futott, és simogatta a hátamat, nyugtatásképp, amiért rendkívül hálás voltam neki.
- Ezt végképp utálom ebben az egészben. – suttogtam meggyötörten. Mindenemről folyt a víz, a hajam csapzottan ragadt a hátamhoz. Nyáron nem a legkellemesebb babát várni. – Pedig eddig szerettem a parfümödet!- néztem rá sajnálkozóan. Ő csak nevetve levágódott mellém, majd a kezemet simogatta. Így ülhettünk percekig, amikor megtörte a csöndet:
- Valamikor le kell mennünk Sopronba anyuékhoz.
- Rendben, de hozzánk is le kell menni. Anyuék még nem tudják..
- Tudom. –mosolygott halványan. – Először lemegyünk hozzánk 2 napra, aztán hozzátok szintúgy 2 napra. Mit szólsz? –kérdezte. Én csak beleegyezően bólogattam. Végre egy jó ötlet. – Na, mit szólnál hozzá, ha összeütnénk valamit? –húzott föl a padlóról.
- Előbb fogat mosnék. –fintorogtam, az iménti rókázásomra tekintvén. Nevetve bólogatott, majd egyedül hagyott a fürdőben. Pár perc után, utána mentem a konyhába, hogy segítsek neki főzni, nehogy magunkra gyújtsa a lakást. – Ezt már múltkor is meg akartam kérdezni. –kezdtem el a mondókámat, miközben az általunk kreált ételt fogyasztottuk el csámcsogva, avagy jóízűen. Ő felhúzta a szemöldökét, miszerint folytassam: - Mikor fogunk véglegesen átköltözni az új lakásba? –haraptam bele a kenyérszeletembe.
- Hát.. szerintem miután lent voltunk a családnál, neki állhatunk. – mosolygott angyalian. Az ajkaimba haraptam. Erre Ő kinevetett, mire én csak rányújtottam a nyelvemet. – Leharapom!- fenyegetett.
- Állok elébe! –mire Ő felkapott ültőmből, a szobájába futott velem, majd az ágyára dobott. Kacagva, próbáltam ütögetni, hogy engedjen el.

***

Úton voltunk Krisztián szülővárosa felé, hogy megtörténhessen a nagy bemutatkozás, na meg a nagy bejelentés. Bár, telefonon értesültek róla, de azért jobb élőben is elmondani a dolgokat. Egész úton a kezemet tördeltem, vagy épp a körmömet rágtam, annyira izgultam, hogy vajon mit fognak rólam gondolni. Kedvelni fognak? Vagy az első perctől utálni, mert a fiuk teherbe ejtett engem?
- Nyugodj már meg, nekem rossz nézni, hogy falfehér vagy. Ne idegeskedj, anyu már most imád téged. –fordult felém mosolyogva, majd nyugtatásképp végig simított a combomon. Na, azt kötve hiszem. Jó, ezt nem mondtam ki hangosan, így csak egy halvány mosolyt eresztettem el. Nem sokat kellett várni arra a pillanatra, amikor Krisztián befordul abba a bizonyos utcába, és leállítja a kocsit az előtt a bizonyos ház előtt. Nagyot fújva szálltam ki az autóból, pedig legszívesebben megvártam volna ott Krisztiánt. Ha két napról is volt szó, szívesen letáboroztam volna a kocsijában. Krisztián a szó szoros értelmében, megragadta a kezemet és beráncigált a kapun, mielőtt elfutottam volna. Na, jó, ez csúnya volt tőle. Krisztiánnak kopognia sem kellett az ajtón, mert, ahogy meghallották a kapu nyikorgását, a bejárati ajtó máris kitárult. Krisztián édesanyja állt ott hatalmas mosollyal az arcán, mögötte pedig egy tinédzser lány. Vajon Ő Krisz húga?! Annyira bírom, hogy semmit sem tudok róluk.

- Sziasztok! – üdvözöltek minket széles mosollyal. –Gyertek beljebb. –vette ki a kezemből a reklámtáskát. Én csak pislogtam, mint hal a vízben, de ha nekik így jó, nem ellenkezem. Krisztián végig puszilt mindenkit, én meg csak zavartan álltam az ajtónál.
- Lara, bemutatom neked a családomat. Ő itt az édes anyám, Erika. – ahogy kimondta, a nő egyből jött is puszit adni nekem. Zavarban bár, de viszonoztam. – Ő itt a húgom, Zsófi. –mutatott a tinédzser lányra. Ugyanúgy Ő is odajött hozzám. – Az öcsém, Gábor. – mutatott a fiúra, aki a lépcsőnek támaszkodva bámult rám. Ő nem jött oda hozzám. Félősen intettem neki, mire Ő inkább elfordult, és eltűnt a lépcsőnél.
- Ne törődj vele, mostanában ilyen. –paskolgatta meg a kezemet mosolyogva Erika. Próbáltam viszonozni a mosolyát. – Na, ne legyél zavarban, nem harapunk. –nevetett fel.
- Rendben. –mosolyogtam immáron szívből.
- Apu? –kérdezte Krisztián már a kanapén elnyúlva.
- Apád dolgozik, este jön csak haza. –sóhajtotta. – Na, de kisfiam, vidd fel a szobádba a cuccaitokat! –adta ki a parancsot, mire Krisztián elnyomott egy fintort. Kinevettem, mire Ő szúrósan nézett rám. – Te meg gyere szépen velem. –fordult felém mosolyogva. Egyből lelohadt az arcomról a mosoly. Na, tuti most fog megölni! Megszeppenve követtem a konyhába, ahol az ebédlő asztalhoz tessékelt, majd lerakott elém egy pohárfrissítő narancslevet. Hálásan rámosolyogtam. – Arra gondoltam, hogy egy kicsit beszélgethetnénk. –mosolygott folyamatosan. Vajon nem áll görcsbe a szája?
- Remek ötlet. –mentem bele.
- Mesélj egy kicsit magadról. –kérte, miközben magának is töltött egy pohárral a kancsóból. Egy korty után néhány ismertetőjelet mondtam magamról:
- Nos, Veszprémben születtem és ott is éltem 18 éves koromig, míg nem felköltöztem Pestre, és kezdtem el járni arra az egyetemre, ahova most Krisztián. Textil és divattervezőként tanulok.
- Veszprémben éltél? Oh, az nagyon szép hely. –mondta. Ezután vagy 20 percig Veszprémet veséztük ki, majd a családomat. Végül kibújt a szög a zsákból, rákérdezett a terhességemre is: - És, hogy viseled a várandósságot?
- Hát egész jól, a rosszul léteken kívül. – húztam a számat. – Azt várom, hogy az végre elmúljon.
- Hidd el, nem fog sokáig tartani. –mosolygott rám bíztatóan. - Krisztián.. az óta az eset óta rendesen viselkedik, ugye? –kérdezte halkan reménykedő szemekkel.
- Igen, minden rendben. –mosolyogtam szelíden. –Néha túlságosan is rendben van, ha érted mire gondolok. –nevettem fel kicsit zavartan.
- Értem, persze. – nevetett fel. – Egy alapos fejmosás után, mindig azt akarja elérni, hogy visszanyerhesse az ember bizalmát. Szóval, készülj fel!- tanácsolta.

 zene2

- Megfogadom. –kuncogtam. Épp nagyban nevetgéltünk Erikával, mert elmesélte Krisztián egyik babakori sztoriját, amikor az említett toppant be a konyhaajtón.
- Halo, halo hölgyeim. Mi ez a jókedv? –pattant le mellém, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Anyukád meséli a kiskori dolgaidat, nagyon édes lehettél. –fordultam felé mosolyogva, mire Ő egy grimasz után mosolyogva puszilta meg az orromat.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a városba. Visszük Gabeszt is, meg Zsófit is. Kosárlabdáznék az öcsémmel, aztán este összefutnánk néhány itteni barátommal. Na, mit szólsz? –mormolta szinte bele a fülembe, hátulról szorosan átölelve. Erika csak mosolyogva nézett ránk, majd neki állt vacsorát készíteni. Fél testtel felé fordultam, majd vigyorral nyugtáztam a tervét.
- Lara, szereted a Lasagnet? –kérdezte Erika a hűtőben pakolászva.
- Igen, persze. –válaszoltam. –Ne segítsek valamit..? –kérdeztem, s már épp tápászkodtam volna fel Krisz öleléséből, amikor Erika leintett, ezzel együtt Krisztián vissza is húzott magához.
- A vacsorát megvárjátok azért, ugye?
- Hát most elmegyünk és visszaérünk hét órára, legkésőbb nyolcra. Az úgy jó lesz?- kérdezte Krisztián, miközben néha bele-belepuszilt a nyakamba, mire én rendszerint tiszta libabőr lettem. Erika bólintott, majd egyszer csak egy éles kiáltásra rázkódtam össze: - GÁBOR, ZSÓFI KÉSZÜLŐDJETEK. MEGYÜNK VÁROSBA. –üvöltözte. Persze, arról a drága elfelejtkezett, hogy ott ülök közvetlenül előtte, és hogy a fülembe ordibál.
- Igen, én is szeretlek téged. –morogtam a fülemet fogva. Egy kínos mosollyal nézett le rám, én csak egy szemforgatással fordultam vissza normális testhelyzetembe. 10 perc múlva hangosan érkeztek le a konyhába. Épp egy testvéri vita folyt.
- Na, mi az srácok? Mi a vita tárgya? –kérdezte Krisztián atyáskodva. Épp hogy nem röhögtem fel.
- Gábor megint flegma. –ült le hozzánk társulva Zsófi fintorogva.
- Zsófi megint úgy viselkedik, mint valami hercegnő. –morogta szem forgatva a báty.
- Jéézus, nekem ilyeneket kell majd átélnem? –kérdezte megborzongva az idősebbik báty mögöttem.
- Te meg se szólalj!- figyelmeztettem, mire Ő belecsípett a karomba, az én reakcióm sem maradt el: beleütöttem a hasába, erre Ő felszisszent. Ravasz vigyorral nyugtáztam: ezt a csatát én nyertem.
- Készen vagytok? –kérdezte Krisz, a két ifjú pedig bólintott. Összeszedelőzködtünk, majd bepattantunk a kocsiba. –Labdát hoztál? –fordult hátra az öccséhez. A választ nem hallottam, így arra következtettem, hogy a válasz igen. Mindössze csak 10 percet autókáztunk, majd egy kissé lepukkant kosárlabdapálya mellett parkolt le. – Két csaj, két srác? –mutogatott ránk, majd magukra. Összehúzott szemekkel néztem vele farkas szemet percekig, majd bólintottam.

- Legyen. DE! EGY feltételem van!- mutattam fel a mutatóujjamat. – Semmi lökdösődés, kötekedés, anyázás. Mi lányok vagyunk. You know? –vettem elő az ’inglisperfektemet’, ahogy Krisztián mondaná. Hüvelykujjával jelezte, értették a dolgot. A meccs elkezdődött. Zsófival beálltunk pozícióba, míg a fiúk is elfoglalták a helyüket. Egy-két pontot szereztünk mi lányok, de a fiúk egy ponttal fölényben voltak. Persze, nem egyszer esett meg, hogy direkt vetettem be a bájaimat Krisztián előtt, mire Ő elejtette a labdát, és Zsófi odapattanva mellé, elfutott a palánkig ésssss csontnélkül! Megint újabb hadműveletet vittem véghez, mire Gábor felcsattant:
- Ez most komoly? – akadt ki. – Figyelsz te egyáltalán? Nem látod, hogy csak azért van veled, hogy magába bolondítson, hírnevet szerezhessen, és jól ott hagyjon? Te meg fizetheted a gyerektartást? - kezdte el lökdösni a bátyját. Én csak leforrázva álltam ott tőlük pár méterre. Teljesen lesokkolt Gábor kitörése. Hát ezt gondolja rólam? Zsófi persze egyből oda rohant közéjük, és szétválasztotta őket. Krisztián egyből védeni kezdett, és a kisöccsét hordta el mindennek. Én könnyeimet visszafojtva túrtam bele a hajamba, majd sarkon fordulva otthagytam őket. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, életemben most voltam itt Sopronban másodszor. Csak azt tudtam miért megyek. El akartam onnan szabadulni. A gondok elől megfutamodni nem a legjobb dolog… de már annyi gond van, hogy nem bírom. Először Gergő, a baba, most meg ez… lehet, a terhesség hozza ki ezt belőlem, de akkor is nagyon elegem van. Egy óra után kezdett sötétedni, így előkerestem a zsebemből a telefonomat, amin 20 hívás volt Krisztiántól, a lányoktól, és néhány, ismeretlen számról. Még szerencse, hogy rezgőre állítottam. Felhívtam az előbb említettet, már az első csengésnél ijedt hangon szólt bele:
- Lara?! Lara, hol vagy? Kérlek, mondd meg, azonnal odamegyek érted!
- Valami játszótéren lehetek. Nem tudom. Sötét van.. félek Krisz. –motyogtam. Még a legkisebb ágzörrenésre is összerándultam. Mindig körbe-körbe forogtam, hogyha hirtelen támadás ér, akkor arra felkészülhessek. Krisztián egy darabig elgondolkodhatott, mert egy kisebb hatásszünet után szólalt csak meg:
- Jó, rendben. Mindjárt ott vagyok, el ne mozdulj onnan!- utasított. Felültem az egyik korlátra, majd türelmesen vártam. Még mindig rettegek, nehogy újra előforduljon ugyanaz az éjszaka. Öt perc sem telhetett el, de kocogást hallottam meg jobb oldal felől. Még sötétben is ki tudtam venni, hogy az egy férfi. Nem tudtam, hogy most elfussak e, vagy maradjak. Bizonytalanul bár, de leszálltam, és elindultam tovább. Kiabálást hallottam mögülem:
- LARAA! ÁLLJ MÁR MEG! –a kocogó férfi, Krisztián volt. Megkönnyebbülten álltam meg egy helyben, majd visszafordultam. Ahogy megfordultam, Krisztián mellkasának csapódtam.
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Sajnálok mindent. –kezdtem el pityeregni. Ő szó nélkül magához húzott, és nyugtatni próbált. Percekig az Ő zihálása és az én pityergésem hallatszott csak.
- Nyugodj meg, semmi baj. Beszéltem Gábor fejével, és szeretne tőled bocsánatot kérni. –simogatta a hátamat. Szipogva bólogattam, majd megtöröltem az arcomat a pulcsim ujjával. Rám mosolygott, majd kézen fogva elindultunk vissza Krisztiánékhoz. Félve követtem Krisztiánt, arra számítva, hogy most egy családi veszekedésben lesz részem. De tévedtem. Ahogy beléptünk az ajtón, mindenki egyenként ugrott fel a kanapéról és sietett oda hozzánk.
- Azt hittük valami bajod esett. –mondta rémülten Zsófi. Halványan rámosolyogtam, jól esett, hogy aggódtak értem.
- Nos, velem még nem találkoztál, én vagyok Krisztián apukája. Szlávik Gábor. –nyújtotta a kezét mosolyogva. Ha Krisztián nem világosított volna fel arról, hogy Ő csak a nevelő apukája, most eléggé érdekesen néznék a családra, azt hiszem.
- Venczel Lara. –mutatkoztam be én is.
- A vacsora tálalva van. –mosolygott Erika, majd a konyhába terelt mindenkit. Vacsora közben persze engem faggattak, meg Krisztiánt, amikre mi készségesen válaszoltunk. Utána felmentünk Krisztián szobájába.
- Úristen. –forogtam körbe nevetve. – Ez teljesen te vagy! –néztem rá ugyanúgy kacagva. Ő is velem együtt nevetett. – Mikor megyünk a barátaidhoz? –kérdeztem mosolyogva.
- Még mindig el akarsz menni, találkozni velük? –kérdezett vissza. Mosolyogva bólogattam. –Hát.. akkor.. készülődj és mehetünk is, rendben? –tűrt egy tincset a fülem mögé, mire én adtam neki egy puszit.
- A.. –kezdtem volna a kérdésemet, de félbeszakított:
- A fürdő a folyosó végén van. –fejezte be helyettem, mintha csak tudta volna, mit akarok kérdezni. Gyorsan összeszedtem a ruháimat, amiket fel akartam venni, majd még gyorsabb sebességgel fürödtem le. Utánam Krisztián ment, míg én a sminkemmel és a hajammal foglalatoskodtam. Miközben a hajamat próbáltam kicsit göndörebbé varázsolni, bekopogtak a szobába.
- Bejöhetek? –kukucskált be az ajtón Gábor. Kedvesen mosolyogva bólintottam. Belépett, majd becsukta maga után az ajtót. – Figyelj, nagyon sajnálom, amit délután mondtam.. csak.. csak nem tudom elhinni, hogy a bátyám apuka lesz. Én meg nagybácsi. Hihetetlen ez számomra, mert attól félek, hogy ezzel Krisztián el fog tőlem távolodni. –mondta ki végül az igazságot.
- Ez butaság. –mentem oda hozzá. – Ugyanúgy le fogunk járni néha egy-egy hétvégére, sőt ti is bármikor jöhettek hozzánk. Nem fog megszakadni a kapcsolatotok. Ezt én garantálom. Ha így lenne, ne tudd, meg mit kapna tőlem Krisztián. –mondtam nevetve. Ő csak visszamosolygott rám.
- Köszönöm. Tényleg sajnálom a történteket. –kért még egyszer bocsánatot. Megráztam a fejem mosolyogva, majd nyújtottam a kezemet, mire Ő megölelt. – Tudod, örülök neki, hogy te leszel majd a sógornőm. Mindig is utáltam a plázap*csákat. –mondta vigyorogva, miközben az ajtó felé araszolt. Röhögve forgattam meg a szememet, majd léptem vissza a tükörhöz.  Krisztián is viszonylag hamar végzett a készülődéssel, majd kikérdezett, hogy mit beszéltem az öccsével, de én csak annyival lezártam, hogy bocsánatot kért. A barátai igazán aranyosak voltak velem, mindig bevontak a társalgásba, igazán jól éreztem magamat.

***
 zene3

Immáron úton vagyunk a szülővárosom felé. Izgatott vagyok, hogy újra a régi emberek vesznek majd körül, ha csak egy hétvégére is. Attól viszont rettegek, hogy ki fognak akadni anyuék az újabb jövevény miatt. Érzem, hogy baj lesz. Én voltam a GPS Krisztián számára, én navigáltam el egészen az ismerős utcáig, majd házig. Ahogy leparkoltunk, majd kivettük a csomagokat a kocsiból, az ajtó már nyílt is és drága bátyám jött ki elénk, hogy segítsen becipekedni.
- Hiányoztál hugi. –ölelt át szorosan.
- Te is nekem lökött!- karoltam át mosolyogva. Jó érzés volt itthon lenni. Nekem csomag nem volt a kezemben, mert Krisztián mindegyiket elvette tőlem. Épp hogy csak beléptünk a lakásba, máris mindenki a nyakamban csüngött. – Család. Szeretném nektek bemutatni Krisztiánt. Krisztián, ők itt a családom. Az édesanyám, Zsuzsi, az édesapám Béla, az egyetlen, idióta bátyám, Ádám, a barátnője Kinga, a nővérem Szabina, a férje Sanyi és az én kicsi ördögöm, azaz keresztfiam Ákos. –mutogattam a családra. Mindenki üdvözölte Krisztiánt, bár a bátyám és a sógorom eléggé furák voltak, de ahogy apu lefoglalta Kriszt, addig én megkértem őket, hogy ne legyenek bunkók. Segítettem anyuéknak tálalni a vacsorát, majd neki álltunk enni. Krisztiánnal nem egyszer néztünk egymásra, jelezve, hogy lassan itt az idő, vagy mondd te, nem mondd te. Nos, igen. Telepatikusan veszekedtünk egymással.
- Na, jó, most már mondjátok, el mi van. Egész vacsora alatt, egymást szuggeráljátok, meg lökdösitek. – szólalt meg a nővérem. Nagy sóhajjal néztem Krisztiánra.
- Az a helyzet.. hogy.. hogy.. terhes vagyok. –mondtam ki gyorsan, majd a szemem elé kaptam a kezemet, attól félve, hogy valami rossz dolog fog következni. Fél perc múlva, elvettem a szemem elől a kezemet, és a családra néztem, akik hol lesokkolva, hol vigyorogva néztek rám. A férfiak a családban egyszerűen lezsibbadva ültek egy helybe, míg anyu, Kinga és a nővérem vigyorogtak, és odajöttek ölelgetni.
- Mióta? –kérdezték anyuék boldogan.
- Még csak 2 hónapja. –válaszoltam. – Apu.. tudom.. tudom, hogy most haragszol rám. És hogy csalódtál bennem.. de.. én sem terveztem.–fordultam édesapám felé, aki csalódott szemekkel nézett rám. És ez fájt a legjobban. Ő szó nélkül felállt az asztaltól, és mindenkit ott hagyott. A bátyám a fejét fogta, teljesen ki volt akadva.
- Fhu, így akarod bizonyítani mindenkinek, hogy kurvára hetero vagy? –kérdezte röhögve a sógorom. A nővérem egyből odament, és elkezdte csitítgatni, én meg elszámoltam magamban tízig. – Most mit csitítgatsz? Igazam van. Ő egy pop mitugrász, mit akar a te húgodtól? Jól felcsinálta, azt most lesz mivel takargatnia magát. – osztotta azt a maradék eszét. Utáltam, ha belepofáznak az életembe. Főleg azt utáltam, hogy pont Ő pofázik.
- Mi jogon pofázol be nekünk? Azon a jogon, hogy a nővérem férje vagy?! Te a családba egy senki vagy, érted? Mindenki utál, a kibaszott nagy pofád miatt, na meg amilyen kurvára tiszteletlen vagy. Lefogadom, hogy Krisztiánt sokkal, de sokkal jobban megkedvelték már most, mint téged, ez alatt a hét év alatt. A nővérem életét irányíthatod, úgy, mint egy bábuét, mert hagyja. De hogy pont az ÉN életembe belepofázz, na, azt nem hagyom. –keltem ki magamból üvöltözve. Krisztián megszorította a kezemet, miszerint higgadjak le, de nem tudtam. Ezek a dolgok már az óta bennem vannak, mióta belekerült a családunkba.
- Még én vagyok a tiszteletlen? Tudd már, kivel beszélsz! Nem az idióta barátnőiddel, hanem egy nálad jóval, idősebb emberrel! Vedd már észre, hogy ez a kis csíra, csak az életedet teszi tönkre!- emelte fel Ő is a hangját.
- Azért vagyok tiszteletlen, mert te sem adod meg felém a tiszteletet! És nagyon ajánlom, hogy most fogd be, mert nem beszélhetsz senkivel sem így. Lehet, hogy otthon eltűri ezt mindenki, de itt nem te vagy a világ közepe. A barátaimról, és a barátomról meg most szállj le! Sokkal, de sokkal jobb emberek nálad. Többre vitték már most, mint te egész életedben!
- Lara, nyugodj meg, ne idegeskedj, nem szabad.. –simogatta a karomat Krisztián. Mélyeket lélegeztem, nem akartam komoly dühbe gurulni. Erre Ő felpattant, és úgy osztotta tovább az észt.
- Akkor sem beszélhetsz így velem, te egy kis taknyos kölyök vagy! –mutogatott rám vérben forgó szemekkel. Már közelített felém, de Krisztián elém állt, nehogy valami baj történjen. –Menj már innen te idióta. –lökdöste. A nővérem csak ment utána, lefogta a kezeit, már a zokogás határán volt.
- Most azonnal fejezd ezt be! Nem tűröm el, hogy a családommal ilyen hangnemmel beszélj. Azt akarom, hogy most azonnal menjetek el innen. –dörrent rá apu a konyhaajtóból mérgesen. Sanyi már szólásra nyitotta volna a száját, de nővérem leintette:
- Elmegyünk. Most. Te szépen kimész, és megvársz minket az autóban. Én addig megkeresem Ákost. –mondta halkan, majd kilökte az ajtón a férjét, és eltűnt a nappaliban. Egy perc múlva kézen fogva jött vissza hozzánk, hogy elköszönjön.
- Tényleg sajnálom. –nézett ránk. – És gratulálunk! Szívből!- mosolygott halványan, majd mindketten intettek és eltűntek az ajtó mögött. Ez után vagy 10 perces csönd telepedett a helyiségre. Mindenki csak bámult maga elé. Megpróbáltam összeszedni minden bátorságomat, és apu elé álltam.
- Én.. annyira, de annyira sajnálom. –mondtam a könnyeimmel küszködve. –Nem akartam csalódást okozni neked, de nem tehetek mást. –ráztam a fejem, miközben a könnyeim szépen lassan elkezdtek legördülni az arcomon. – Nem akarom, hogy az egyik fő támaszom utáljon. Nem akarom, hogy utálj apu. –mondtam immáron sírva. Az Ő tekintete egyből ellágyult, majd letörölte a könnyeimet az arcomról.
- Nem akarom, hogy sírj. Sosem szerettem, ha sírtál, és most sem akarom. Nem ezt az életet szántam neked, kislányom. Azt akartam, hogy vidd valamire, sikeres legyél. Küzdj. Nem akartam, hogy arra a sorsra juss, mint a nővéred. – mondta bánatosan. Nagyokat nyeldestem, nem akartam sírógörcsben kitörni.
- Sajnálom. –suttogtam összetörve. Tudtam, hogy apu nehezen fogja fogadni.
- De attól függetlenül örülök. –mosolygott. –De.. ha nem túl nagy kérés.. folytatnád az iskolát? A kedvemért?- kérdezte reménykedve.
- Tudod jól, hogy amit elhatározok az úgy is lesz. Lediplomázom, és ha Krisztiánnak sincs ellenvetése, na meg a lányok is jönnének velünk, kiköltözünk külföldre,ahogy terveztem. –fordultam Krisztián felé, aki elég érdekesen nézett rám.
- Ez az én kislányom!- mondta büszkén mosolyogva, majd megölelt. Mostantól minden rendben lesz. Érzem.

***

zene4

- TAMÁS. AZT NE ODARAKD. DE HÜLYE VAGY!- ordibáltam röhögve. Tomika épp a bőröndömben kutakodott, és a tangámmal a fején rohangászott az új lakásunkban. Mindenki rajta szakadt, én meg kergettem, hogy adja vissza. Persze, volt akkora hülye, hogy kiszaladt az erkélyre, ahol kb a mínuszok repkedtek, én meg voltam olyan jószívű, hogy kicsuktam. Pechére a hó is elkezdett szállingózni, Ő meg csak álldogált ott egy szál pólóban, nadrágban, mezítláb, fején a tangámmal. A lányok, és Krisz néhány haverja segített költözni, na meg kipakolni a cuccokat. Egész jó hangulatban teltek el ezek a napok, de volt olyan nap, amikor egyes egyedül kellett ezeket teljesítenem, mert mindenkinek dolga volt. Megkezdődött az iskola, amit én levelezőn folytattam tovább, ott volt a karrierjük, na meg a munka. Közbe-közbe eljártam ultrahangra is, ahol nagyon jó híreket kaptam. Az utolsó ultrahangon, egy olyan hírrel szolgált nekünk az orvos, amire egyikünk sem számított:
- Nos, hölgyem, ön ikreket vár. – húzta le magáról a gumikesztyűket, majd átült az íróasztalához, hogy a vitaminos receptjeimet felírhassa. Én még mindig ugyanúgy a vizsgálóasztalon ültem, krémes hassal, Krisztiánnal az oldalamon, aki vadul szorongatta a kezemet. Megütközve néztünk egymásra.
- Ikrek? –kérdeztük egyszerre.
- Igen. Egy kislány és egy kisfiú. –válaszolta mosolyogva. A könnyeim akaratlanul is kicsordultak, annyira meghatódtam. Eddig csak egy kislányról volt szó.
- Hát.. vennünk kell egy másik babaágyat is. –mondta Krisztián a könnyeivel küszködve. Még sosem láttam sírni. Annyira aranyos volt! Miután az orvos ellátott minket jó tanácsokkal, Krisztián egyből a bútorbolt felé vette az irányt, hogy vehessünk még egy kiságyat. Ő egyből kipróbált minden féle ágyat, azon ugrándozott, amikor pedig az egyik eladó meglátta, elrohant onnan, én meg úgy tettem, mintha nem ismerném. Persze, Ő ilyen Verdás ágyat akart venni a fiunknak, de én inkább lebeszéltem és egy sima kék kiságyat vettünk neki. Szerencsénkre, mielőtt még nem tudtuk, hogy lányunk lesz, nővérem minden ruhát odaadott, amit a kis Ákos hordott. Folyamatosan pakolgattam az egész lakásban, hogy minden a helyén legyen a babák születésére. Közben egy újabb vizsgát tudhattam magam mögött, ami jelesre sikeredett. Büszke voltam magamra, hogy sikerült így is, ilyen helyzetben.

***

Épp otthon főztem a vacsorát, amikor újabb fájásaim jöttek.  Mostanában gyakrabban jelentkeztek a fájások, de az orvos szerint, ez normális volt, így megnyugodtunk. De ezek a fájások rosszabbak voltak, mint az eddigiek. Erősebbek voltak, és hosszabbak. Éreztem, hogy valami csordogál lefele a lábamon. Ijedten vettem tudomásul, hogy elfolyt a magzatvizem. Leültem az egyik székre az ebédlő asztalnál, mély lélegzeteket véve, majd tárcsáztam Krisztiánt.
- Krisz.. Krisztián.. –fújtattam. –AZONNAL GYERE HAZA ÉS VIGYÉL BE ABBA A KIBASZOTT KÓRHÁZBAA. –ordítottam a fájdalomtól.
- Mi? Mi a baj? Megint jönnek a fájások? –kérdezte ijedten. – Mérted őket?
- Igen, mértem. Két percenként jönnek. Siess, mert nagyon fáááj. –sírtam.
- Sietek, ígérem!- rakta le a telefont. Ott ültem a konyha kellős közepén, dülöngélve, sírva, fújtatva, arra várva, hogy végre kiszedjék belőlem a két gyereket. Nem bírtam, nagyon fájt. Észre sem vettem, hogy már ott van mellettem Krisztián, annyira borzasztóak voltak a fájások. Elrohant az összekészített csomagért, majd szépen lassan letotyogtunk a kocsijához. Óvatosan beültetett az autóba, és indított. Eszeveszett sebességgel vezetett, már attól féltem, hogy karambolozunk, de szerencsére épségben odaértünk. Ott persze eszeveszett üvöltözésbe kezdett, hogy a barátnőm terhes, és szülni fog, én meg az autóban ülve, nem tudtam eldönteni, hogy most sírjak e vagy nevessek. Két nővér és egy orvos egyből odafutott hozzánk és átültettek egy tolószékbe. Ők egyből betoltak egy kórterembe, ahol átöltöztettek kórházi ruhába, majd infúzióra kötöttek. Azt hittem, hogy ami kezdetleges fájás volt, annál rosszabb nem lehet.. hát.. de lehet. Sőt, annál is sokkal rosszabb lett. Mélyeket lélegeztem, mintha azt reméltem volna, hogy azzal a fájdalom csillapodna. De nem csillapodott. Krisztián ott volt mellettem, és a hátamat simogatta, puszilgatott, beszélt hozzám, de én csak nyűglődtem, vagy hisztiztem, rosszabbik esetben ordítottam mindenkivel.

- Szép estét hölgyem. Na, hogy tetszünk lenni?- jött be mosolyogva az orvosom, miközben a kesztyűit vette magára, hogy megvizsgálhasson. Én csak elnyomtam egy fintort, ami kérdésére a válasz volt. – Nos, eléggé kitágult ahhoz, hogy világra hozhassa a gyermekeit.
- Végre. –sóhajtottam fel, arra számítva, hogy végre vége lesz. De nem lett vége. Két nővér, és még egy orvos tört be a szobába, ahol vajúdtam. Krisztián szerencsére velem maradt, ami egy jó támasz volt nekem.

*2 órával később*

- Nyomjon egy utolsót. Kint lesz a kislány is! Gyerünk! –bíztattak. Mély lélegzetet vettem, felspannoltam magam, és nyomtam egyet. Az életben az egyik legszebb dolog, ahogy meghallod, hogy a gyereked felsír.
- Mi lesz a babáknak a neve? –kérdezte az egyik nővér mosolyogva, miközben a másik a kezünkbe nyomta a két babát.
- Éder Bence, és Éder Roxána. –válaszoltam fáradtan. –Mintha csak téged látnálak. –néztem fel Krisztiánra.
- A két gyönyörűség. –mormolta könnyeivel az arcán.

Díj

1.) Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról!
2.) A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell!
3.) 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek!
4.) 11 embert meg kell jelölni és linkelni! (Nincs visszaadás/visszajelölés)


1.
- Első sorban szeretném megköszönni a díjat, The Dirty Love írójának, ez nekem nagy elismerés! E mellett még szeretném a fejléckészítőmnek is, és egyben az egyik támogatómnak, Noricii-nak is megköszönni, hogy mindig mellettem áll! És még a két legjobb barátnőmnek is köszönöm a támogatásukat!:)
- Most leszek 9-es egy gimnáziumban, szóval eléggé be vagyok parázva.
- Két legjobb barátnőm van, akik szintén írnak blogot.
- Az írás az életem. Már teljesen hozzám nőtt. Kikapcsol, leírhatom a bánatomat, örömömet és sok mindenre megtanít.
- Ez már a harmadik blogom, és tervben van egy negyedik is, de az még titkos projekt.
- Egyenesen megőrülök a fanfictionökért. Minden mennyiségben! De csak akkor ha jó a sztori és nincs összecsapva. :)
- Nagy álmaim vannak. Szeretnék Amerikában vagy Angliában élni.
- A zene a másik szerelmem. Állandóan zenét hallgatok.
- Mindig is csodáltam azokat az írókat, akik képesek naponta részeket hozni, ami ráadásul igényes is. Le a kalap előttük!
- Számtalan kedvenc történetem van, és egy két korombeli fanfiction íróra fel is nézek.
- Teljesen divatmániás vagyok. :)

2.
- Minden bizonnyal új lesz még neked a blogom, mi az első benyomás? Nos, igen, új nekem a blogod, de beleolvastam és meg kell mondjam nagyon tetszik! Végig olvastam, és eléggé jó sztori!:)
- Milyennek képzeled el Mercit? :) Hmm. Belevaló csajnak képzelem el, akinek vannak konkrét tervei. Igazából, ha belegondolok nem egy tulajdonsága hasonlít Krisztiánéra.
- Szerinted mi az, amiben változtatnom kéne? Szerintem csak egy dologra kell odafigyelned, a külalakra.  Mármint, a mondatvégi írásjelekre és a helyesírásra. :)
- Eddig melyik a leginkább tetsző fejezet? :D Lehet sablonosnak hangzik majd, de mindegyik bejön! Ha választani kéne, akkor a turnés részek nagyon átjöttek!:D
- Mióta írsz történetet? Fhu, olyan.. 3-4 éve, ha jól emlékszem. :)
- Miért pont SP-t választottad főszereplő fiúnak? Igazából azért, mert bejön nekem Krisztián stílusa, sokan ezt rajongásnak hívják. Nem mondanám, hogy fanatikus rajongó vagyok, de tetszik az, amit Krisztián csinál.
- Úgy látom eléggé a végénél jár a történeted, tervezel újat? Igen, most írom a hosszúúú befejező részt! :) Tervben van egy új, de az teljesen más lesz! :)
- Sok közös van benned és Larában? Nagyok sok! Ha valaki eléggé jól ismer, akkor felfedezheti az életemet, az érzéseimet a történetben. :)
- Ki a kedvenc előadód? Magyar/külföldi. Kedvenc magyar előadóm, Éder Krisztián SP és Fluor Tomika :) Külföldi kedvenc előadóm.. hú. Hát abból nagyon sok van. Usher, Chris Brown.... nagyjából minden mostani előadót kedvelek.
- Könnyen beismered ha hibázol? Általában. Vannak esetek, amikor azt hiszem, hogy mégis nekem van igazam, de koppanok. De az esetek nagy részében elgondolkozom, és rájövök, hogy elég nagyot hibáztam.
- Igazából már lövésem sincs mit kérdezzek.. hány éves vagy? :D 15 éves vagyok!:D

3.
- Mit gondolsz a blogomról?
- Van valami, amin szerinted változtatnom kéne? Mire figyeljek oda?
- Az új blogomat is figyelemmel kísérnéd?
- Mit gondolsz azokról az írókról, akik csak azért csinálják, mert azt hiszik, hogy menő? Közben pedig egyáltalán nem jó író?!
- Mióta írsz történeteket?
- Mi vitt rá, hogy te is belekezdj az írásba?
- Mi életed álma?
- Mi a hobbid?
- Hol laksz?
- Milyen zenét szoktál hallgatni írás közben?
- Miért pont Ő rá esett a választásod főszereplőként?

4.
http://vikystory.blogspot.hu/
http://oneyouliveoncedirection.blogspot.hu/
http://ezcsakegyfilm.blogspot.hu/
http://itsbarbii.blogspot.hu/
http://beforeyou-1d.blogspot.hu/
http://bemysupeerman.blogspot.hu/
http://weareprouddirectioners.blogspot.hu/

Hát hirtelen ennyi. Pedig tuti kifelejtettem valakit... na mindegy, ha mégis kifelejtenék valakit, attól bocsipuszi,  ha eszembe jut, akkor beírom! :)

Még egyszer köszönöm a díjat, a rész készülőben, sooo készüljetek! :)

Love xx

".. akkor menj a karriereddel együtt ki azon a rohadt ajtón!.."

zene1

- Hogy pozitív? – mondtam vékony hangon. Már a sírás kerülgetett, göcsörtösen ragaszkodtak az ujjaim a mosdókagyló széléhez. Liza csak némán bólintott. – Biztos vagy benne? Nem néztél el valamit? –mentem oda hozzá, és kikaptam a kezéből a készüléket meg a használati utasítást. Ha hússzor nem olvastam újra és újra, akkor egyszer sem. Színtisztán ott volt a papíron, no meg a készüléken, hogy terhes vagyok. Én. Terhes. HOGY ÉN TERHES?! –Most mihez kezdjek? –néztem rá könnyes szemekkel. –Nekem annyi. Krisztián nem fog velem maradni, hisz három hónapja járunk! Ott a karrierje, nekem az iskola.. Liza.. az életemnek annyi. –nyöszörögtem a fürdőszoba sarokba kuporodva.
- Ne mondj butaságokat, Lara. Krisz nem ilyen.. és nem csak te tehetsz róla. Ő is hibás benne. – ült oda le mellém. Próbált megnyugtatni, de én csak meredtem magam elé és szipogtam.
- Szerinted megtartsam?- kérdeztem egy 5 perces csöndet megtörve.
- Én azt szeretném, hogy megtartsd, nekem nem lenne szívem egy emberi életet kioltani. Neki is van joga az élethez, mint bárki másnak.
- Tudom.. de.. miből fogunk megélni? Krisztián egyáltalán velem marad? Anyuék mit fognak szólni vajon? –zúdítottam rá a kérdéseimet, amik folyamatosan kattogtak az agyamban.
- Figyelj.. ha nem is jönnétek ki a pénzzel, tudod jól, hogy mind a hármunk segítene rajtatok. Krisztián is gürizne, hogy mindent megadhasson nektek, anyudékról nem is beszélve. Krisztiánnak én ajánlom, hogy veled maradjon, mert különben kiherélem és anyudéknak már van egy unokájuk, biztosan örülnek majd még egynek. – mosolygott rám.
- Apu haragudni fog rám. – itt értetlenül nézett rám, már tiltakozásra nyitotta a száját. – Azért fog rám haragudni, mert nekem nem ezt a sorsot akarta. Azt akarta, hogy tanuljam magam halálra, menjek külföldre dolgozni és csak utána legyen meg a családalapítás. Csalódást okoztam neki. –suttogtam zokogva.
- Css.. ez nem igaz, gyere ide. – nyújtotta a karját, én, meg mint egy kisgyerek úgy másztam bele a karjaiba. Liza mindig is bohókás egyén volt, de ha baj volt, az anyukámként óvott engem.


                                                                         ***

- Krisztián, légy szíves, mielőbb hívj vissza. Beszélnünk kell. Sürgős. – suttogtam bele az üzenetrögzítőjébe immáron 10x. Nem akartam tovább agyalni, mert tuti hogy valami hülyeségen lyukadnék ki végül. Meg akartam beszélni vele. Csak ültem az ágyamon, a kikapcsolt TV képernyőre meredve, miközben a kezemben a telefont szorongattam. Nem hív. Nem jön. Hol van?! Mindig olyankor vagyok leszarva, ha nagy szükségem van valakire.
Valószínűleg elaludhattam, mert azt vettem észre, hogy besüpped mellettem az ágy. Gyorsan felkaptam a fejemet, ott ült velem szemben, még a sötét szobában is megláttam a szeme csillogását.
- Megjöttem, itt vagyok, mi az a nagy sürgős helyzet? –mászott fölém és nyomott egy puszit a számra. Mielőtt felültem volna, eltoltam magamtól, nehogy véletlen lefejeljük egymást. Itt már érdekesen nézett rám. Felkapcsolta a kis villanyt az éjjeli szekrényemen, hogy láthassuk egymás arcvonásait. Az enyémek nem festhettek valami jól.. az övék.. pedig értetlen és fáradtak voltak.
- Krisz.. nem tudom, hogy mondjam el.. ezt.. vagyis Őt.. nem is mondanám problémának.. – makogtam zavartan. Nem tudtam, hogy nyögjem ki, hogy apa lesz. Már most elég furán nézett rám.
- Mondjad ki kerek-perec. Hallani akarom. –mondta határozottan. Nagy levegőt vettem, majd gyorsan kinyögtem:
- Terhes vagyok.
- TERHES? –akadtak fent a szemei. – Azt.. hogyan?

- Szerinted hogyan? Úgy, hogy elfelejtettünk védekezni. – néztem fel rá. Fújtatott, az öklével az ágyamat verte. Nem fogadta túl jól, látszott rajta, hogy nem örül neki. Amennyire csak tudtam, összehúztam magam. Bűnösnek éreztem magam, már pedig egyáltalán nem voltam az. –Tudom, hogy nem akarod a babát. –mondtam halkan. – Elvetetni nem szeretném, hiszen Ő mégis csak az én gyerekem. Joga van élni. De ha te nem akarod felnevelni.. megteszem én egyedül. –néztem vele farkas szemet. Nem tudtam semmit sem kiolvasni belőlük. Csak meredten bámultak hol rám, hol a hasamra.
- Én.. én.. – motyogta. – A karrierem..
- Most komolyan a karriered az első? A TE GYEREKEDET HORDOM A SZÍVEM ALATT, ÉRTESZ ENGEM? – kiabáltam rá. Nem hittem el, hogy a karrierje fontosabb.
- NEM AZÉRT GÜRCÖLTEM HAT ÉVEN KERESZTÜL HOGY A SÜLLYESZTŐBEN VÉGEZZEM. – ordította. Ez még jobban felspannolt.
- AKKOR MENJ A KARRIEREDDEL EGYÜTT KI AZON A ROHADT AJTÓN. – üvöltöttem rá, és az ajtóra mutattam. Nem kellett több neki, azonnal kirohant rajta. Utána dobtam az első kezembe akadt tárgyat: a párnámat. Sírva borultam el oldalra. Ahogy Krisztián távozott az ajtón, a lányok úgy törtek be rajta.

- Mi történt, jól vagy?
- Mit hozzak?
- Úristen! Nyugodj meg kérlek!
- Hol van az az állat, kiherélem!!- hangzottak körülöttem.
- Lara most már tényleg szólalj meg!- rázta meg finoman a vállamat Adri. De én csak keservesen zokogtam tovább. Vége. Elhagyott. – Nyugodj meg kislány. Minden rendbe fog jönni! –feküdtek oda mellém és az egész éjszakát így töltöttük. Próbálták összerakni a darabokra hullott szívemet. Valljuk be, ami abban a pillanatban elég nehéz mutatvány volt.
Másnap ugyanabban a pozícióban keltem fel, mint ahogy előző este elaludtam. Elég kényelmetlen fekvőhelyzet volt. Próbáltam úgy felkelni, hogy a lányokat ne ébresszem fel. A tegnap estéért, hálám jeléül, összeütöttem nekik egy kis reggelit. Szép sorjában másztak elő. Először Liza, Ildi, végül Adri jött az illatok után.
- Hát ez? –mutatott a terülj, terülj asztalkámra Adri.
- Ez amolyan „köszönömategnapottivagytokalegjobbak” reggeli akar lenni. –vontam vállat mosolyogva. Erre mind a hárman odajöttek megölelni.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz! –suttogta a fülembe Adri. Én csak egy szomorú mosolyt villantottam, majd visszafordultam a gáztűzhely felé, hogy ne vegyék észre az előre törő könnyeimet.


                                                                       *Krisztián szemszöge

                                                                             zene2

 Lara már vagy 20x keresett, de én egyszer sem tudtam felvenni neki a telefont. Próbán aztán megbeszélésen voltam. Éreztem, hogy rezeg a telefon a zsebemben, de nem hiszem, hogy a fejesek örültek volna neki, ha a megbeszélés közepén neki állok cseverészni a barátnőmmel. Miután minden fontos dologgal végeztem, rohantam a legfontosabb dolog felé az életemben. Igaz, volt már este 10 óra, de akkor is fel kellett mennem, megnézni mi van vele. Aggódtam. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb vele lehessek. Eszeveszett csöngetésbe kezdtem.
- Jövök már! –ordította az egyik lány. Az tuti, hogy nem Lara volt. Kezemet a zsebembe dugtam, a lábammal dobolni kezdtem várakozás gyanánt. –Mi az már? –nyitotta ki nagy hévvel Liza francia bugyiban, topban, mamuszban és köntösben. Más esetben egyből elkezdtem volna tenni neki a fejemet, de most csak Lara érdekelt. – Áh, szia, Krisztián. Lara a szobájában. Légy kíméletes, különben megöllek! –mutatott rám fenyegetően, majd otthagyott az ajtóban. Értetlenül zártam be magam után az ajtót, majd miután levettem a cipőmet, beosontam a szobájába. Óvatosan rámásztam az ágyára, valószínűleg, a várakozásban elaludt. De amint ráültem az ágy szélére, egyből felkapta a fejét.
- Megjöttem, itt vagyok, mi az a nagy sürgős helyzet?- másztam fölé, hogy egy puszit adhassak neki, de Ő eltolt magától. Értetlenül néztem rá, nem értettem, mi történt. Felkapcsoltam a kis villanyt. Az arca hófehér volt és kétségbeesést sugárzott. Megijedtem.
- Krisz.. nem tudom, hogy mondjam el.. ezt.. vagyis Őt.. nem is mondanám problémának.. – mondta zavartan. Itt már tényleg nem értettem semmit. Megijedtem, hogy elhagy. Hogy csak átvert és mást szeret, engem pedig csak a hírnévért csábított el.

- Mondjad ki kerek-perec. Hallani akarom! –szóltam rá. Nem tudtam, mi változhatott délután óta. Nagy levegőt vett, majd kinyögte végre:
- Terhes vagyok.
- TERHES? –akadtam ki. – Azt.. hogyan?- jó, tudom, hülye kérdés, de.. terhes? Tőlem?
- Szerinted hogyan? Úgy, hogy elfelejtettünk védekezni. –nézett rám dühös tekintettel. Most engem hibáztat? Fújtattam, az öklömet az ágyba vertem. Nem tudom, mihez kezdjek most. Úgy indultam el a stúdióból, hogy ápolgatom a barátnőmet és nem úgy, azzal a tudattal, hogy apa leszek. Apa. 25 évesen. Apa. Csak ezen a három szón kattogott a fejem folyamatosan. –Tudom, hogy nem akarod a babát. –kezdte halkan Lara. –Elvetetni nem szeretném, hiszen Ő mégis csak az én gyerekem. Joga van élni. De ha te nem akarod felnevelni.. megteszem én egyedül. –nézett rám. A szemei olyan mérhetetlen szomorúságot tükrözött, amit eddig még egyáltalán nem láttam bennük. Nem akarom, hogy Lara csinálja végig egyedül a dolgokat, de a karrieremet sem akarom derékba törni. Csak néztem rá. Hol az arcát bámultam, hol a hasát, ahol az én gyermekem fejlődik.
- Én.. én.. –motyogtam. A szívem vadul dobogott, nem tudtam mi is a helyes ebben a pillanatban. Pedig általában helyesen döntök.. általában. – A karrierem..
- Most komolyan a karriered az első?! A TE GYEREKEDET HORDOM A SZÍVEM ALATT, ÉRTESZ ENGEM? –kiabált rám. Felocsúdtam a gondolataimból.
- NEM AZÉRT GÜRCÖLTEM HAT ÉVEN KERESZTÜL, HOGY A SÜLLYESZTŐBEN VÉGEZZEM!- kiáltottam vissza. Ez lehet, hogy nem a legjobb ötlet volt.
- AKKOR MENJ A KARRIEREDDEL EGYÜTT KI AZON A ROHADT AJTÓN! –üvöltött rám és az ajtóra mutogatott. Egy másodpercig gondolkodtam el, de az se tartott sokáig, azonnal kiviharoztam rajta. A lányok a nappaliban ültek és flegmán néztek rám.

- Megmondtam. Halott vagy, Éder gyerek. –szólalt meg fenyegetően Liza. Na, majd pont tőle fogok tartani, nem? Egy „hagyjálmár” nézéssel leráztam, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Letrappoltam a lépcsőn és bevágódtam az autómba. Száguldoztam Bp nyüzsis utcáin. Ideges voltam. Ideges voltam magamra. Hogy nem vigyáztam eléggé, hogy ott hagytam Larát egyedül, hogy csalódott bennem. Három, vagy négy kört tehettem meg a városban, míg végül hazafuvaroztam magamat. Belépve a hálószobámba elöntöttek az emlékek, az érzések, amit Lara iránt érzek. Ha valaki négy hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy szerelmes leszek az újonc stylist lányba, keresztbe röhögtem volna. Abba a stylistba, aki az elején oly’ undokul és flegmául viselkedett velem, ami hol imponált, hol fájt nekem. Talán ez hívta fel a figyelmemet. Talán már az elején éreztem iránta valamit, csak az én rohadt férfi büszkeségem elvakított. Minden dolog az életemben, most szertefoszlani látszott.
- NEM! –üvöltöttem el magamat. –NEM, NEM ÉS NEM! –söpörtem le mindent az asztalomról. Törni, zúzni kezdtem. Hirtelen a fejem elkezdett zúgni, a hirtelen ért dolgok miatt. Végül, miután minden tárgy, ami a szobámban volt, a földre vagy feltúrt állapotba nem került, lerogytam az ágyamra. Hogy cseszhettem el az életemet? Hogy történhetett ez velem? Csalódást okoztam. Nem csak magamnak. Larának és a családomnak is. Előtúrtam a zsebemből a telefonomat, majd a galériákba léptettem. Több ezer kép volt Laráról. Volt, amit titokban készítettem róla, volt, amin ketten voltunk. Minden szempontból csodálatos egy lány volt. Hirtelen a kép eltűnt és egy beérkező hívást jelzett a telefonom.
                                                                                                       
                                                                                                                        „Anyu”

Mély lélegzetet vettem, majd fülemhez emeltem a készüléket.
- Igen?
- Szia, drágám! Azért hívlak, hogy megkérdezzem, mikor jössz már haza? Hiányzol nekünk! Hozhatnád magaddal a barátnődet is, meg szeretném végre már ismerni azt az elbűvölő lányt, aki így hirtelen elcsavarta az én kis fiacskám fejét. –csacsogta az anyám.
- Anyu.. –sóhajtva dörzsölgettem az arcomat, nem akartam megint idegrohamot kapni. –Nem a legjobb időpontban hívtál fel.
- Jaj, ne haragudj, hogy ilyen késő este hívtalak, de csak most értem rá. –szabadkozott mit sem sejtve.
- Nem anyu, ne érts félre. Csak.. –szakítottam félbe.
- Krisztián, miért érzem azt, hogy valami baj van? –jött elő az anyai ösztöne.
- Úgy, hogy az is van. –mondtam halkan.
- Hallgatlak. –szólt várakozóan.
- Reggel voltam Laránál. Mondtam is neked ezt, hogy rosszul érzi magát. Hívtam hozzá egy orvost, aki azt mondta, mindössze csak ki van száradva. Most elmentem hozzá és kiderült, hogy terhes. –hadartam el. –Aztán összevesztünk.. –tettem hozzá.
- Terhes? –kérdezte meglepődve. Kisebb hatásszünet után, mikor feldolgozta az információt, mást kérdezett: - Min vesztetek össze?
- Hát.. kiakadtam, hogy terhes lett és a fejéhez vágtam, hogy a karrierem fontosabb. –mondtam szégyenkezve.
- KRISZTIÁN, MONDD CSAK, MEGŐRÜLTÉL?!- ordított bele a telefonba. – Az Ő helyzetébe bele sem gondolsz? Hogy még most kezdte az egyetemista éveit, és lehet, fel kell adnia, mert anya lesz? Hogy fel kell adnia az álmait egy baba miatt? Ne csak magadra gondolj! Felnőttként kell viselkedned, nem úgy, mint egy 16 éves gimnazista, akinek nem telik óvszerre, ezért teherbe esik a barátnője!
- Anyu. Nem azért harcoltam annyit, hogy most feladjam. –hadakoztam. –Mit szólnának a rajongóim? És a firkászok?
- A baba mellett ugyanúgy tudnád tenni a dolgodat. Az idegenek meg miért érdekelnek? Akik szeretnek, elfogadnak! Ez a TE életed! Ha elhagyod Larát, akkor te nem az én fiam vagy. Én nem úgy neveltelek fel, hogy csak úgy feladd…- csapta rám a telefont. Szuper. Most már nem csak a barátnőm utál, hanem az anyám is. Ennél jobb nem lehet a helyzetem. Gondolkodnom kell. Ránéztem az órámra, ami éjfélt mutatott. Fel kell hívnom Orsit. Ilyenkor még úgy sem alszik.
- Szia, Kölyök, mond, mit szeretnél?
- Szia, Orsi. 2 napra szabaddá tudnál tenni?
- Miért? –kérdezte értetlenül.
- Kimerültem, elegem van, fáradt vagyok. –adtam meg neki az egyszerű választ. Bővebb választ valahogy most senkinek sem voltam hajlandó adni. Gondolkodási idő kell, most azonnal.
- Akarsz róla beszélni?- kérdezte jó barátként.
- Nem. –morogtam.
- Hát jó. Várj, nézem a beosztásodat… csak egy napot tudok adni.
- Az is megfelel, kösz. Csáó. –már épp le akartam rakni, mikor gyorsan beleszólt:
- Biztos nem akarsz róla beszélni?
- Nem, de köszönöm. Most már tényleg lerakom. Szia. – nyomtam le a befejező gombot. Nagyot fújva dobtam el magam az ágyon és a plafont kezdtem el bámulni. Mihez kezdjek? Most legyél okos K. Ha elhagyom Larát, akkor egy nagy f*sz vagyok. Nem csak mások szerint, hanem szerintem is. Erről nem csak Ő tehet. De a másik fontos dolog az életemben, amiért annyit harcoltam, az a karrierem. Mit szólnának az emberek? Nem akarom sehol se azt olvasni, hogy „SP felcsinálta a barátnőjét” „ A tini sztár SP teherbe ejtette a barátnőjét” De én miért is gondolkozom ezen? Mióta érdekel engem mások véleménye? Sosem szerettem, és mindig is leszartam, hogy mások mit gondolnak. Akkor most mit töröm magam?! Rájöttem, én mindössze félek. Félek, hogy apa leszek. Félek a hirtelen rám háruló felelősségtől. Eddig csak habzsoltam az életet, de most már egy kisgyerekről kell gondoskodnom. Már nem csak magamat kell ellátnom, hanem két embert. Most döbbentem rá, én rettegek a jövőmtől.

                                                                               *Másnap
                                                                             
                                                                  zene3

Rezeg a telefonom. Ó, a francba, ki kellett volna kapcsolnom. Egy SMS. Félig nyitott szemmel próbáltam kioldani a billentyűzárat, és elolvasni az üzenetet. A húgomtól jött.
„El ne cseszd, bátyus. Ne legyél hülye. Tudod te, mit kell tenned. Ne félj semmitől, a család melletted van.”
Talán, ezek a szavak kellettek, hogy végre észhez térjek. Nagy mosollyal az arcomon ültem fel az ágyban. Apa leszek. Valamit ki kell találnom, hogy Lara megbocsásson nekem. Az ötlet már meg van, már csak bűntársakat kell szereznem. Felhívtam Lizát, aki először el akart küldeni az anyámba, de leállítottam, és szerencsémre meghallgatott. Benne voltak a tervemben. Már csak Tamást kellett felhívnom, hogy rá ér e.
- Hallo? –kérdezte álmos hangon.
- Haveeeeeeeeeeeer. Rá érsz? –vágódtam be az autómba.
- Aha. Ki vagy? –kérdezte ásítva.
- Krisztián. –mondtam nevetve.
- Csá Kölyök. Mi kéne?
- Oda megyek hozzád, 10 perc múlva ott vagyok. Addig próbálj meg elkészülni. –szakítottam meg a vonalat. Fénysebességgel száguldoztam Tomikához. Dörömbölésbe kezdtem, mire kiordította, hogy „nyitva van, gyere be Kölyök!” Szóval már talpon van, remek. Legalább nem kell fél órán keresztül udvarolni neki, hogy szedje már össze magát. Benyitottam, és Tomi kómás fejjel ült a kanapéján útra készen, a kávéját szürcsölgetve. Magamban hálát adtam, hogy nem kell várni rá. – Indulhatunk? –álltam meg az ajtóban, karba tett kezekkel.
- Aha, csak ezt berakom a mosogatóba, meg kihozom a cuccaimat. –mutatta fel a bögréjét, majd elindult a konyha felé, aztán berohant a szobájába. Egy perc múlva az oldaltáskájával jött vissza, majd kilökött az ajtón és bezárta azt. – Amúgy miért is kellek? –turkált a táskájában, fel sem nézve rám.

- Hosszú sztori. Érdekel? –sóhajtottam, miközben a szokásos pesti dugóban ücsörögtünk.
- Hogyne érdekelne. Tudod jól, hogy engem minden szaftos részlet is érdekel. – vigyorgott kajánul Tamás. Megforgattam a szememet, majd belekezdtem. Elmeséltem onnan, ahonnan nem beszéltünk. – LARA TERHES?- ordította. Bólintottam, majd vártam, hogy feldolgozza az információt. –MI A JÓ BÁNATOT MONDTÁL NEKI? UGYE NEM SÉRTETTED MEG? MEGVERLEK KÖLYÖK! –üvöltötte magából kikelve.
- Épp azért hívlak, hogy segíts kiengesztelni. Van egy tervem. –fordultam felé vigyorogva, remélve, hogy megbocsájt.
- Remélem, hogy sikerül a terved, különben nem tudom, mit csinálok veled. – nézett rám szúrós szemekkel. Ó, igen. Hogy is felejthettem el, hogy Tomi „fogadott húga” Lara. Zsír. Erre csak azt tudom mondani, tépj egy számot és állj be a sorba. Amikor lefékeztünk Laráék albérlete előtt, megcsörgettem Ildit, és 5 perc sem telt bele már a kapun léptek ki mind a hárman. Beszálltak hátra, és köszönés nélkül kérdezték:
- Na, mi a nagy terv, Don huan?

                                                          *Lara szemszöge

Most már nem csak Krisztián hagyott itt, hanem a lányok is. Hirtelen összekészülődtek, majd leléptek. Tudom, hogy nekik is van életük, de azért szarul esik, hogy nem maradtak itt velem. Na, mindegy. Akkor kezdődjék a film délután.

Már vagy a negyedik filmnél tarthattam, amikor megcsörrent a telefonom. Liza volt az.
- Mondjad, mit szeretnél? Mit hagytál itthon?
- Téged. Készülj el, fél óra múlva ott vagyunk érted!- parancsolt rám, aztán se puszi, se pá, rám csapta a telefont. Értetlenül fogtam a kezeim között a telefont, majd egy vállvonás után elmentem fürödni és hajat mosni. 10 perc múlva már egy törölközőben ácsorogtam a szekrényem előtt, azon tanakodva, hogy mit vegyek fel. Végül, a jó idő miatt, ezt vettem fel. Egy utolsó simítás a sminken, és pont csörgött a telefonom. Nem értettem, miért nem jön föl, de ha így jó neki, akkor lemegyek. Már épp nyitottam volna ki a kaput, amikor Vele találtam szembe magamat. Az első reakcióm az volt, hogy rácsapom a vaskaput, de Ő megfogta, így végül ez a haditervem kudarcba fulladt.
- Mit keresel itt? –kérdeztem mogorván, s a kezemet a mellem előtt keresztbe fontam.
- Téged kereslek. Ha most megkérlek, eljössz velem? –kérdezte azokkal az ellenállhatatlan szemeivel, amivel mindig is le tudott venni a lábamról. Majdnem ráüvöltöttem, hogy „NEM. HAGYJÁL BÉKÉN.”, de megfogta a karomat, s mintha áramütés ért volna, mintha magához láncolt volna az érintésével.
- Utállak. –sóhajtottam, majd kiléptem mellette az utcára. Az autója pontosan a ház előtt állt, így csak egy kattintás, és a riasztó feloldva. Kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, majd gyorsan átfutott az Ő oldalára. Beindította az autót, majd elindult. Én csak csöndben vártam, mi sül ki belőle. Amúgy se akartam hozzászólni, annál többre tartottam magamat, hogy én kezdeményezzek. De nem szólalt meg. Csak vezetett… vezetett, egy ismerős úton. Túlismerős volt. Mikor lefékezett, rájöttem, hogy ott fékezett le, ahol a közös jövőnket akartuk eltervezni. A Mi házunk előtt. Nem voltam hajlandó kiszállni az autóból, ott állt az ajtóra támaszkodva és várakozóan nézett rám.
- Akkor szállok csak ki, ha elmondod, mit tervezel.
- Nem, mert úgy nem lenne meglepetés. –mosolygott rám félősen.
- Tudod te, mennyire megbántottál? –néztem fel rá mérgesen. Tombolni akartam, de nem láttam jónak az időpontot.
- Igen, egy nagy f*sz vagyok, tudom. Helyre akarom hozni. Közreműködsz benne, hogy kiengesztelhesselek? –nézett rám esdeklően. Egy nagy sóhaj után, kiszálltam az autóból, majd becsaptam magam mögött. Tudom, hogy ezt utálja.
- Hopsz, bocsi. –vigyorogtam. Megropogtatta az ujjait, majd fújt egy nagyot és kinyitotta előttem az ajtót. Fellépcsőztünk, majd az ajtó előtt a zárral bíbelődött. –Még ma bejutunk?- kérdeztem flegmán. Csak kérdezni kellett, az ajtó máris tárva nyitva állt.
- Parancsolj. –engedett előre. Beléptem a lakásba, és immáron nem a koszos helyiségek, hanem a tiszta, újra festett, parkettázott szobák fogadtak és még a bútorok is a helyén voltak.
- Ezt mikor csináltad meg?- fordultam felé meghatódottan. Ez biztos csak a terhesség miatt van, igen.
- Amióta megvettem, azóta folyamatosan ügyködtem rajta. Ma a lányok és Tomika segítettek kitakarítani, hogy egy kicsit szebb legyen. –mutogatta körbe a lakást.
- Ugye tudod, hogy ezzel még nem bocsájtottam meg? –álltam meg vele szemben.
- Tudok róla. –mosolyogta el magát. –De figyelj, meg kell hallgatnod. Én egyszerűen csak.. félek. –vallotta be. –Félek, a hirtelen rám nehezedő felelősségtől, hogy apa leszek.
- Szerinted én nem félek? –szólaltam meg. – Folyamatosan rettegek attól, hogy milyen anya leszek, szeretni fog-e a gyerekem. Hogy miből fogunk megélni. –mutogattam folyamatosan magamra. Odajött hozzám, és szorosan átölelt.
- Ettől nem kell félned. Imádni fog, ahogyan én is. Sajnálom a tegnapot, egyszerűen csak sokkolt. Szeretlek. –csókolt meg.
- Biztosra vehetem, hogy nem fogod meggondolni magad félúton? Hogy egyszer csak gondolsz egyet, vagy valami nem tetszik, és ott hagysz minket? Ígéred, hogy nem fog megtörténni? –szakítottam félbe a csókját. Kérlelően néztem rá, azt akartam, hogy igent mondjon.

- Nos, erre a kérdésre is készültem. –mosolygott. –Ezéért.. –húzott elő a zsebéből egy gyűrűs dobozt. Én teljesen lefagytam, hirtelen jött minden. Még csak 20 vagyok! Elég megrázkódtatás volt a gyerek is, nem hogy házasság.
- Ez.. ez.. ugye.. nem? –kérdeztem megrémülve.
- Nem, nyugodj meg. Ez egy ígéret gyűrű. Hogy mindig szeretni foglak, támogatlak, és ott leszek minden pillanatodban! –húzta a gyűrűsujjamra a drágakővel ellátott gyűrűt mosolyogva. A szívem nagyokat dobbant, teljesen meghatódtam.
- Istenem, de szeretlek! –ugrottam a nyakába. Szorosan ölelt, s ringatott a karjaiban.
- Azért kicsit lehangoló, hogy ha most megkértem volna a kezedet, nemet mondtál volna. –húzta a száját, miután elengedtük egymást.
- Nyugodj meg, te butus. –simítottam végig az arcán. – Igent mondtam volna. – vigyorogtam rá, mire Ő teljesen elképedve nézett rám.

"Pozitív"

zene1

2013. május 23.

A tárgyalás napja. Ma derül ki, hogy azt a vadállatot lecsukják e. Rengeteg bizonyítékot hoztunk fel ellene, sorra jártunk a kihallgatásokra. Kristófot, a volt munkatársamat megkértem tanúmnak, hogy mondja el a kávézói incidenst. Tomikát pedig a megismerkedésünk estjét, amikor rám nyomult Gergő és Ő szedte le rólam. A lányok, és Krisztián is vallani fognak.. Ildi pedig más tészta. Sokáig gyötörte ez az eset, nem győzött bocsánatot kérni tőlem, észre sem vette, hogy Gergő miket nem tesz velem. Volt, hogy egyszer leordította a fejemet, hogy miért nem szóltam róla, leállította volna. Aha, persze. Gergőt senki sem tudta volna megállítani. Előre gyártotta a tervét.. Az ilyen nem normális. Végül az én oldalamon állt ki, amiért nagyon hálás vagyok neki. Hogy Gergőt ki fogja védeni, az már más kérdés..
- Kicsim, kész vagy? –kopogtatott be Krisztián a fürdőszoba ajtón. Épp a hajamat göndörítettem be, a kezembe volt a hajvasaló, úgy csúsztam el az ajtóig kinyitni neki. Mikor nagy nehezen sikerült is, bejött a helyiségbe és visszazárta az ajtót. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat. Valamit akart. Összeráncolt homlokkal néztem rá, nem értettem mit akar. – Csinos vagy. –bókolt eldöntött fejjel és kiskutya szemekkel nézett rám. Egy pillanatra nézhettem rá, de elérte azt a hatást, hogy majdnem összecsuklottam, így kénytelen voltam elkapni róla a tekintetemet. Válaszul egy mosolyt küldtem neki a tükörből, amire mögém állt és átkarolta a derekamat, a fejét pedig a nyakamba fúrta. Megborzongtam, majdnem kiesett a kezemből a hajvasaló. Mély lélegzetet vettem, és letettem a mosdókagyló szélére.
- Ha most nem állsz hátrébb két méterrel, tartósítani fogom a fejedet a lakkal. –mondtam neki nevetve. Tarkón puszilt, majd teljesítette, amit mondtam neki. Fújtam a hajamra egy adag hajlakkot, aztán hátat fordítva a tükörképemnek nyomtam egy puszit a szájára. Rámosolyogtam.
- Kérdezhetek valamit? –nézett megint a kiskutya szemeivel. Megöl. Várakozóan néztem rá. – Este eljönnél velem valahova?
- Mindig elmegyek veled, ha megkérsz, tudod jól. –mosolyogtam.
- Tudom, csak ez.. ez más. – láthatóan zavarba volt. Tetszett.
- Nyugi, elmegyek veled. –vigyorogtam. – De most már szerintem induljunk. Essünk túl rajta. – mondtam nagyot fújva.  Kimentünk a fürdőből, egyenesen be a lányokhoz. Ők már régóta készen voltak, mindig én vagyok az, aki késik. Ami még hiányzott, azt még magunkhoz vettük, majd elindultunk Krisztián kocsijával. Nem volt messze, mindössze 20 perc. Kiszálltunk az autóból, majd nagy léptekkel elindultunk befele. Orsi és Tomi az épület halljában vártak ránk, míg Kristóf és az ügyvédünk a terem előtt. Ahol kiderül, mi is lesz a döntés..
- Maga Venczel Lara? –állt elém egy öltönyös pasas. Bólintottam egyet. – Ez esetben, kérem, jöjjenek velem. Kezdődik a tárgyalás.
Mielőtt beléptünk volna a helyiségbe, Krisztián adott egy biztató csókot és megszorította a kezemet. Hálásan rámosolyogtam, majd az ügyvéd, Tibor után sorba léptünk be a terembe. A többiek leültek hátul, mi meg előre ültünk Krisztiánnal egy asztalhoz, Tiborral az oldalunkon. A terem másik felében Gergő és az ügyvédje ült. Ő annyira bámult, hogy majd kiestek a szemei. Az a nézés.. és az a pimasz mosoly.. Elkapott a hányinger.
- Csöndet.. csöndet! –hívta fel magára a figyelmet a bírónő. – Üdvözlöm mindnyájukat. A feljelentés tárgya zaklatás, testi sértés és bántalmazás, mely Venczel Larát sérti. Aki ellen irányul az Klemencz Gergely. Először szeretném a bántalmazottat meghallgatni. Kérem. – nézett rám a bírónő, és a pódiumra mutatott. Egy hangos sóhajtás után odatopogtam a magas sarkúmmal, majd beültem a székre. Gergő ügyvéde folyamatosan kérdezgetett, belém akart kötni. De mióta Krisztiánnal járok, sokkal jobban veszem ezeket a kérdéseket, bántásokat. Ki tudom kerülni a kínos szitukat. Utánam Gergőt hívatták, majd a tanukat. Több mint három órán keresztül folyt a tárgyalás, már majdnem elnapolták, de találtak egy bizonyítékot a telefonomban, ami segített a végső döntéshez: Gergő 8 évig a hűvösön fog csücsülni. Mikor a bírónő kimondta azokat a szavakat, olyan örömért, mint még sohasem. Mostantól nem kell rettegnem. Krisztián nyakába ugrottam és csak szorítottam magamhoz. Vége van.
- Haver, vigyázz azzal, a szappannal nehogy kicsússzon a kezedből. –kacsintott oda Krisztián a bilincsben levő Gergőre. Az csak vérben forgó szemekkel, idegesen rángatta a kezeit a rendőrök között. Kezemmel betapasztottam Krisztián száját, mire Ő megnyalta. Szem forgatva töröltem bele a pólójába a kezemet, majd miután összeszedtük a cuccainkat, elhagytuk a helyiséget. Mi a többiektől kicsit lemaradtunk, hiszen az ügyvédet ki kellett fizetni.
- Nagyon jó munkát végzett uram, hálásak vagyunk Önnek. – rázott kezet az ügyvéddel Krisztián, én mellette csak helyeslően bólogattam és hálás pillantásokkal jutalmaztam. Tibor csak egy mosolyt villantott, és ott is hagyott minket. Mi pedig mentünk a többiek után, hogy beülhessünk egy helyre megünnepelni a sikerünket. Nem kellett sokat sétálni, mindössze két utcát. A többiek, - itt Tomikát és Krisztiánt értem- tettek arról, hogy egy pillanatra se kalandozzak el, és rágódjak a dolgokon. Hálás vagyok nekik. Körbe néztem az én kis csapatomon.. ők az én családom.


                                                                            *****


- Krisztián, hova megyünk már? –kérdeztem nevetve. Állandóan meghúztam a karját, mint az ötéves kislányok az anyukájuk szoknyáját. Ki akartam deríteni mit fundált ki. Sosem szerettem, ha titkolóznak előttem, de a meglepetéseket annál inkább kedveltem.
- Nyugi, nincs már messze. De viszoooooooont.. – húzta el a „viszont” szót. Ördögi vigyorral az arcán kihúzott a farzsebéből egy piros selyemkendőt. Megütközve néztem rá. Nem értettem mit akar. – Ne parázz, nem nyírlak ki. Előbb halnék meg. – nyugtatott meg mosolyogva. – El akarom takarni a szemedet. – állt be mögém, hogy felrakhassa a kendőt. Miután véghezvitte a tervét, megfogta a kezemet, majd elkezdett húzni. – Most lépcsők lesznek. Ha szólok, lépj! –figyelmeztetett. Továbbra sem engedett el, sőt magához húzott, s a másik keze a derekamon pihent, volt, hogy egy pillanatra nem éreztem ott, gondolom én, valamit arrébb tett az útból, nehogy felbukjak. - ...ez lesz az utolsó. Lépcső! –szólt. Megtettem az utolsó lépést is, majd elengedett. Zörgést hallottam magam mellől, majd nyikorgást. Beljebb tolt, mire majdnem felbuktam.
- Héé!
- Bocsi. –fulladozott a rejtett nevetésétől. Válaszképp megpróbáltam megcsapni a vállát, de az arcát találtam el.
- Héééé!!- kiáltott most Ő föl, felháborodottan. Erre a válaszom csak egy vállrándítás volt és egy hatalmas mosoly.
- Most már nem szeretnéd levenni rólam ezt a valamit? – mutogattam az arcom felé, mire újra láttam. Egy sötét helyiségben voltunk. Kezdett a helyzet elég bizarr lenni. – Te.. Krisztián… biztos nem a halálomat szervezted meg? –kérdeztem egy kicsit félve. Még mindig nem tudtam elfelejteni azt az estét.. Ugyanúgy hűvös és nagyon sötét volt..
- Bolond. Nem, dehogy. – mondta kacagva, majd beljebb toloncolt a lakásba. Régi, dohos épületnek néztem. Valójában az is volt. Nem értettem mit akar ezzel Krisztián. –Tetszik?- kérdezte az ajtófélfának dőlve. 5 vagy hat szoba volt, egy nagy konyha, fürdőszoba és erkély. Olyan volt, mint egy álomlakás. Persze, kicsit kitakarítva. Bólogatva forogtam körbe és körbe. Imádtam a régi épületeket, nem tudom miért.. de vonzottak. – Ajánlom is, hogy tetsszen, mert… ez lesz a közös lakásunk. Persze kicsit kipofozzuk, felújítjuk.. benne vagy? –sétált oda elém. Izgult, láttam rajta. Én csak lesokkolva álltam előtte. Máris költözzünk össze? Jó ötlet lenne ez? Csak tátogtam, mint hal a vízben, nem is tudtam mit mondjak. Össze voltam zavarodva. De ott járt a fejemben az a mondat, amit nővérem szokott nekem mondani, ha össze vagyok zavarodva. „.. mindig a szívedre hallgass.. mert nem tudod, mit veszíthetsz el.”
- Igen, benne vagyok. – bólintottam vigyorogva, mire Krisztián nagyot fújt és csillogó szemekkel felkapott, majd megpörgetett. Nevetve vesztem el a karjaiban. Szorosan öleltük egymást, mintha féltünk volna attól, hogy bármelyik pillanatban valamelyikünk elhagyná a másikat. – Szeretlek. –suttogtam alig hallhatóan, de Ő mégis meghallotta.
- Én is téged. Nagyon. –emelte fel az államat, hogy megcsókolhasson. Forrón és szenvedélyesen édesgette az ajkaimat. A szám bizsergett, még többet akartam. A gyomrom egyszerűen görcsben volt, mint mindig, mikor hozzámér. Tetteink fokozódtak, egyre jobban bevadultunk. Neki lökött a falnak, és ott csókolt ahol ért. A kezei hol a combomat simogatták, hol az arcomat. – Gyere. –mormogta, majd felkapott. A lábaimat szorosan a dereka köré fontam, az arcomat a vállgödrébe dugtam és puszilgattam a nyakát. Átvitt az egyik szobába. Abba a szobába, amit eddig nem mutatott meg. Egy matrac körül mécsesek és különféle illatos gyertyák voltak körbe rakva. Eszméletlenül gyönyörű volt. Miután elengedtem a derekát a lábaimmal, mögém állt és úgy ölelt át. – Tetszik?- duruzsolta a fülembe. Nagyokat nyelve bólogattam. –Ez lesz a hálószobánk. – puszilt a fülem mögé. Kirázott a hideg. Nem bírtam tovább, így megfordultam és szenvedélyesen megcsókoltam. Ez imponált neki, vette a célzást. Elkezdett tolni a matrac felé. Óvatosan lehuppantam rá, még mindig szorosan ölelve Őt. A ruháink fokozatosan kerültek le rólunk, miközben úgy csókoltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó alkalom. De nem ez volt az utolsó. Ez csak a kezdet volt.

zene2

                                                                        *3 hét múlva*

Már javában tombolt a nyár, de én mégis az ágyban töltöttem a napjaimat. Hogy miért? Mert valami betegséget valószínű, hogy bekaptam. De nem tudom, hogy hol, kitől, mit és miért. Állandóan csak hánytam, szédültem, hánytam. Legrosszabb esetben elájultam. Krisztián addig erőlködött, míg át nem hívott egy orvost.
- Nos, doktor? Mi a probléma?- dőltem vissza az ágyba. Engem is érdekelt, mi lehet az a betegség, ami júniusban engem ledönthet.
- Valószínű, hogy kiszáradt. Ivott Ön rendesen? –firkálgatott a papírján. A szemeim szinte keresztben álltak. Hogy kiszáradtam?
- Iiigen..? –mondtam kérdezve. Az nem lehet, hogy kiszáradtam. Ez hülyeség.
- Annyit tanácsolok, hogy még maradjon az ágyban, pihengessen és nagyon sok vizet, gyümölcslevet esetleg teát fogyasszon és akkor nem lesz semmi baj. – mosolygott rám, majd jobbulást kívánva kilépett a szobából. Ahogy a doktor távozott, úgy Krisztián tört be kétségbeesett arccal.
- Na? Mit mondott? Ugye nem halsz meg? –kérdezte aggódva, miközben betakargatott.
- Hülye. –nevettem ki. – Állítólag kiszáradtam. De ez hülyeség. Doktor volt ez egyáltalán, mondd?!
- Igen, az. –nézett rám értetlenül. – Miért lenne hülyeség? Csak tudja, hogy mi a bajod, ha orvos.
- DE Ő FOGORVOS AZ ISTEN SZERELMÉRE. –emeltem fel a hangomat, de mikor rájöttem a mondatom lényegére, röhögő görcsben törtem ki.
- De ha orvos, csak tudja a dolgát. – állt ki az igaza mellett. Hogy is felejthettem el, hogy az Ő főtermészete a makacsság? Így inkább ráhagytam az egész dolgot, had örüljön. De nekem akkor is furcsa volt.
- Áthívnád Lizát? –néztem rá kölyökszemekkel. Mosolyogva bólintott, majd egy puszit nyomott a homlokomra. 1 perc sem telt el, és Liza rontott be az ajtón.
- Jól vagy? Hívjak mentőt? –ugrált az ágyam körül, mint tíz perce Krisztián. Megforgattam a szememet. – Tudom ám, hogy nincs komoly bajod, de olyan jó volt utánozni Krisztiánt. – tapsikolt röhögve. Mosolyogva megingattam a fejemet:
- Idióta.
- Na, mondjad, mit szeretne az én kis betegem? – ült le mellém az ágyra.
- Tudom, hogy furcsa lesz ezt kérnem de.. elmennél nekem a patikába…?

                                                                        ****

- Meg is jötteeeeeem. – ugrált be az ajtón vigyorogva Liza kezében a szatyorral. Sóhajtva kikeltem az ágyból, majd egy sötét pillantással lerendeztem a dolgot:
- Még semmi sem biztos, ne éld bele magad, inkább add ide azt a bigyuszt, és erősítsd meg, hogy Krisztián már elment.
- Velem jött el. –válaszolta.
- HOGY MIVAN? –ordítottam.
- Nyugi, nem jött be velem, csak elvitt egy darabig. –nyugtatott meg nevetve. Erre én meglöktem, majd kimentem a fürdőbe.  Mindent úgy csináltam, ahogy elő volt írva. Gyomorideggel mentem vissza a szobámba, ahol Liza ült a laptopom előtt, de mikor meglátott egyből elvigyorodott. – Na?
- 10 percet kell várni. –ültem le sóhajtva. – De nem merem megnézni.. –suttogtam. Most jutott el a tudatomig, mi lesz, ha pozitív lesz?
- Nyugi, bemegyek veled. –szorította meg a kezemet sóhajtva. Hálásan rámosolyogtam, majd egymás kezét szorongatva mentünk vissza az illemhelyiségbe.  – Megnézzem? –kérdezte. Nagyot nyelve bólintottam. Fújtattam, nem akartam elájulni. Liza nyúlt a kis mérő felé. Teljesen olyan volt a jelenet, mintha lelassították volna. Megnézte, majd rám nézett. Egy darabig döbbenten, majd elvigyorodott: - Pozitív.

..ne hagyj el..

 (zene)

Egész éjjel csak forgolódtam, volt, hogy egy pillanatra elszundítottam, de máris felriadtam, mert még mindig a történtek hatása alatt voltam.
- LARA! LARA KELJ FEL!- rázogatott Krisztián kétségbeesett tekintettel.
- Mi, mi az?- ültem fel hirtelen. Krisztián nagyot fújt, mikor látta, hogy felkeltem.
- Rémálmod volt. –nézett rám lehangoltan. Már emlékszem. Átéltem újra és újra.. – Készülődj, bemegyünk a rendőrségre, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. –próbált mosolyogni, miközben kikelt az ágyból. Megragadtam a karját, majd visszahúztam.
- Nagyon szépen köszönöm, amit értem tettél.. nem is tudom, mi lenne most velem, ha nem jöttél volna. Valószínűleg még mindig ott feküdnék meztelenül, sokkos állapotban.. vagy akár holtan. –motyogtam lesütött szemekkel. Ujjával felemelte a fejemet, hogy egy vonalban lehessenek.
- Meg ne merd köszönni még egyszer. –szólt rám. –Engem inkább a bűntudat marcangol, hogy miért nem mentem oda előbb… - suttogta.
-  Krisztián!- kiáltottam rá. –Ezen egyáltalán ne agyalj, inkább gondolj arra, hogy megmentettél. – fogtam közre kezeimmel az arcát, ami nyugtalanságot tükrözött. Adtam egy puszit a szájára, majd rá mosolyogtam. Megpróbált Ő is egy mosolyt ereszteni, majd neki álltunk készülődni. Reggeli után elmentünk a rendőrségre, ahogy a tegnapi fakabátos kérte. Kihallgattak mindkettőnket, megadták a tárgyalás időpontját. Mindezekért mindössze 2 és fél órán keresztül dekkoltunk a rendőrökkel egy légtérben. Örültem neki. Járhatunk tárgyalásokra. Csak azért imádkoztam, hogy ezzel Krisztián ne kerüljön címlapokra. Nem hiányzik egyikünknek se a felhajtás.
- Fogadnunk kéne egy ügyvédet, nem gondolod?!- kérdezte Krisztián a kocsi ablakának támaszkodva. A szokásos pesti dugóban ültünk full kussban. Én csak helyeslően bólogattam, azt akartam bárcsak ne történt volna meg minden, vagy már vége lenne ennek az ügynek. Vagy esetleg ne jöttem volna föl Pestre a többiekkel. Ahogy ezekre gondoltam, egyre zaklatottabb lettem. Szinte megfulladtam az autóban. Feltéptem a kocsi ajtót és elkezdtem futni. Meg akartam szabadulni. Hogy mitől? A gondoktól. A gondok csak jöttek és jöttek. Krisztián utánam ordibált, mint egy őrült, teljesen kétségbeesett, azt hitte, elütnek az autók. De én csak futottam a nagyvilágba. Hirtelen ötlet volt! Végig futottam a fél városon, ahhoz az emberhez, aki ebben a pillanatban meg tud nyugtatni. Tomihoz. Felrohantam a lépcsőn, majd esze-veszett dörömbölésbe kezdtem a bejárati ajtón. Ha nem húzom el a kezem, akkor egy szép monoklit varázsolok Tomika arcára.
- Mi van má’? –morogta csukott szemekkel, kócos hajjal. Valószínűleg én kelthettem fel. Nem érdekelt, hogy azt se tudja, ki vagyok, de a nyakába borultam sírva. Próbálta felfogni kit is ölelget, netalántán egy rajongót.
– Lara?! –fogta föl meglepődve. A lábával belökte az ajtót, majd a kanapéhoz kísért. Hozott nekem egy 100-as zsepit és egy pohár vizet. Hálás vagyok neki. Ha baj van, rá számíthatok. Ez fordítva is igaz. Mikor látta, hogy nagyjából megnyugodtam, óvatosan rákérdezett a problémám lényegére:
- Na mi baj Larus? –ölelt magához, s kezdett el ringatni.
- Hallottál a tegnapi esetről?- kérdeztem halkan, meggyötörten. Hümmögött egyet, így folytattam. – Besokalltam, érted? Belefáradtam Tomi. –sóhajtottam. – Elegem van.
- Fel kellett volna már régen jelentened!
- Én az egész helyzetre gondolok, Tomi. Amióta Pesten vagyok, azóta csak baj van. Otthon, Veszprémben nyugodt életem volt. Maximum annyi volt a gondom, hogy nem volt pénzem, nem tudtam vásárolni, menni, vagy, hogy valaki összeveszett velem. De itt?! Itt minden van. Amit sajnos nem bírok elviselni.. – ráztam a fejem.
- Ugye, most nem arra célzol, hogy itt akarod hagyni Pestet? Krisztiánt? Az álmaidat? Engem? A barátnőidet? – sorolta az ellenérveket.
- De, megfordult a fejemben. –sóhajtottam, miközben a pohár vizet forgattam a kezeim között.
- Eszedbe se jusson! Én nem abba a lányba szerettem bele, aki csak úgy feladja. – hallottam meg Krisztián hangját a bejárati ajtó felől. Odakaptam a fejem, miközben Ő továbbra is közeledett felém lassú léptekkel. Eszméletlenül jól nézett ki. A szívem.. mintha abban a pillanatban kiugrani készült volna, olyan hevesen vert. De Ő csak folytatta a monológját:  - Abba a lányba szerettem bele, halálosan is, aki sosem adja fel, élet vidám, mindig tudja, hogy mit tesz, őszinte. Még sorolhatnám a tulajdonságaidat. Légy szíves, ne tegyél tönkre. Miattad kelek fel, nap, mint nap, mert tudom, hogy most már vagy nekem. Ne hagyj itt. Azt szeretném, ha te lennél a gyermekeim anyja, te legyél az, aki elsőként megdicsér, ha valami díjat kapok. Aki támogat. Szeretlek Lara, érted?! – a végére már előttem térdelt, és a kezeimet szorongatta. A kék szemei jelen pillanatban kétségbeesett volt. Én is kétségbe voltam esve, az életemet tekintve.
- Nem tudom, mit kezdjek az életemmel érted? Elegem lett. – suttogtam az összekulcsolt kezeinket bámulva.
- Azért vagyok, hogy segítsek. Segítünk egymásnak. A barátaid is segítenek. Csak fogadd el. Most az egyszer ne legyél makacs, tedd félre a büszkeségedet és fogadd el a segítséget. Nem szégyen, ha elfogadod, nem azt jelenti, hogy elbuktál. Akkor fogsz elbukni, ha bezárkózol és magad próbálod megoldani.
- Rendben. –mosolyogtam halványan. Az Ő arcán egy megkönnyebbült mosoly suhant át, majd csak azt vettem észre, hogy az ajkai az enyémen pihennek.

                                                                               *****


   (zene2)

 Hétfő reggel volt. Utáltam a hétfő reggeleket. Szokásosan kicsoszogtam a konyhába kávét főzni, míg az elkészül, én addig lebattyogtam a földszintre megnézni a postaládát.
- Számla, számla, számla, levél, de nem nekem, számla, levél, még mindig nem nekem, számla. Ez mi? –esett ki a kezemből a többi papír, mikor a kezembe akadt egy újság, a címlapján én és Krisztián.

               „ A tini sztár balhéba keveredett?!
Minap egy olvasónk lencsevégre kapta az ifjú tini sztárt, SP-t, azaz Éder Krisztiánt (24) és barátnőjét, Venczel Larát (20), amint a budapesti rendőrségről igyekezett kifelé. De ez nem egy alkalommal történt már meg. Olvasónk leírta, hogy két-háromnaponta látogatják a rendőrséget, de hogy miért, azt senki sem tudja. Vajon mibe keveredhettek a fiatalok?! Persze, a szerencsés olvasónk megkapja a jutalmát..”

Azonnal a fürdőköpenyem zsebébe nyúltam, a telefonomért, hogy felhívhassam Krisztiánt. Első csörgésre fel is vette, nagy szerencsémre, hogy nem hússzor kellett hívnom, míg Őnagysága fel nem kel:
- Láttam. Beszéltem is már Orsival. Interjút kell adnunk. –szólt bele, mielőtt a kérdésözönömmel letámadtam volna.
- Mikor?- kérdeztem sóhajtva.
- Ha lehet, még ma. Tisztázni kell mielőbb, míg azt nem találják ki, hogy egy sorozatgyilkos vagyok, és most próbálom lefizetni a rendőrséget az ártatlanságomért. Elmegyek érted, jó? 10 perc és nálatok vagyok, remélhetőleg. –ezzel le is tette. Jó hosszú beszélgetés volt, no meg jó sokat beszéltem. Szerintem inkább magába lebeszélte a dolgokat, és azt sem tudta, hogy vonalban vagyok. Na, mindegy. Felsiettem a lakásba, ledobtam a leveleket a konyha asztalra, majd elmentem fürdeni. A villámfürdés után kerestem valami elfogadható hétköznapi összeállítást, majd végleg elkészültem. Mákom volt, hogy Liza aludt még, mert lenyúltam az egyik cipőjét. Mondjuk, úgy sem haragudna meg túlzottan, csak az elején prédikálna egy sort, én hagynám, had mondja, aztán lenyugszik és teljesen más témáról kezd el beszélni. Gyors megittam a lefőzött kávémat, és pont akkor csörgött a telefonom, amikor beraktam a mosogatóba a bögrémet. Krisztián volt az, miszerint megérkezett. 5 perc késés. Ez nála rekord. Azt hiszem, ha ilyen gyors volt, akkor ideges. Nagy sóhajjal készültem fel a legrosszabbra. Letrappoltam a lépcsőházba, majd kinyitottam a kaput. Ő ott volt mellette, a falnak támaszkodva várt engem. Maga elé meredt, nagyon elgondolkozhatott valamin, hiszen csak akkor eszmélt fel, amikor elé álltam és próbáltam magamra vonni a figyelmét különféle hadonászásokkal.
- Minden rendben?- kérdeztem összehúzott szemöldökkel. Hogy is mondjam.. nagyon szarul nézett ki. A szeme alatt hatalmas karikák, a szemei pirosak, a keze remegett. – Krisztián jól érzed magad? –kérdeztem immáron aggódva, mikor csak bámult rám. –Krisztián, Krisztián válaszolj!- rángattam a vállát. Nem szólt semmit. Itt elég is volt, megpróbáltam felhurcolni hozzánk. Nagy nehezen sikerült is. Bevittem a szobámba és az ágyamra ültettem. –Krisztián, válaszolj, kérlek arra, amit most kérdezni fogok. – guggoltam le elé, és mélyen a szemébe néztem. Csak ürességet láttam bennük. Nem láttam benne azt a tüzet, azt a játékosságot, ami mindig is ott rejlett.  Megijesztett. – Mennyit aludtál az éjjel? És mikor ettél utoljára? –tettem fel a kérdéseimet. Ő elkezdett hápogni, mint aki nem találja a szavakat. Várakozóan néztem rá.
- 2 órát. És akkor, amikor együtt ettünk.. tegnap. –válaszolt nagy nehezen. Én nagyon megijedtem.
- Oké. –vettem egy mély levegőt. – Most szépen te itt maradsz, csinálok neked valami ennivalót, felhívom Orsit, és aludni fogsz. Értetted? – néztem rá ellentmondást nem tűrően.  Ő csak halványan bólintott, majd elnyúlt a franciaágyamon. Kivettem a zsebéből az Iphone-ját, és tárcsázni kezdtem Orsit.
- Mondjad Kölyök, mit szeretnél?!- vette fel a telefont, Orsi mit sem sejtően.
- Szia, Orsi, Lara vagyok, nem Krisztián. Azért.. azért hívlak Krisztián telefonjáról, mert rosszul van.
- Rosszul? Mi baja? Hol vagytok most? –kérdezte megijedve.
- Azt mondta, hogy két órát aludt az éjjel, és tegnap délután evett utoljára. Nálunk vagyunk. Egészen idáig vezetett. Nagyon meg ijedtem, amikor láttam, hogy is néz ki.. na meg amikor nem válaszolt, csak bámult rám.. –mondtam halkan a végét.
- Kimerült.. megint. –mondta sóhajtva. –Figyelj, etesd meg, ne engedd sehova jó? Nem akarom, hogy balesetet szenvedjen. Az interjút meg.. nem tudom. Meg kellene csinálni, ha már összehoztam.
- Mikor lenne?
- Délután.. három óra fele.
- Megcsinálhatjuk nálunk is. Nem akarom, hogy Krisztián vezessen. Csak akkor megtennéd, hogy felhívod őket és elmondod, hogy hova jöjjenek?
- Persze.. és.. köszönöm Lara! Tényleg. Nem gondoltam volna, hogy ezt mondom. Az elején bevallom, nem nagyon akartam, hogy összejöjjetek Kölyökkel, de most már örülök, hogy téged talált meg. – jól esett hallani, hogy Ő mondta ezt. Hiszen Orsi nagyon jó barátja Krisztiánnak. – Szóval, akkor három órakor ott lesznek, velem együtt. Szia, Lara. –bontotta a vonalat. Sóhajtva neki álltam valamit összeütni Krisztiánnak. Már nem reggelit készítettem, hanem ebédet, hiszen dél fele járt az idő. Gyorsan kisütöttem néhány fagyasztott sajttal töltött pulykamellet, főztem hozzá rizst és voálá. 20 perc alatt kész is lett. Szedtem ki egy tányérra neki, majd a telefonjával együtt visszamentem a szobába. Letettem az éjjeliszekrényemre azokat, amik a kezembe voltak, majd elkezdtem kicsit összepakolni a szobámban. Szerencse, hogy ma nem volt semmi program. Egész nap pihenhettem. Ja, pihenhettem.
Mikor mindent elpakoltam, és úgy gondoltam, hogy még nem teljesen hűlt ki a kaja, elkezdtem keltegetni Krisztiánt. Véreres szemekkel ült fel, az ölébe adtam a tányért, majd leültem szembe vele és néztem, milyen jóízűen lapátolja magába az ennivalót.
- Miért csináltad ezt magaddal Krisztián? Miért gürized magad halálra? –kérdeztem halkan.
- Valamiből meg kell élni. –válaszolta vállat vonogatva.
- De nem így. –mondtam fej rázva. – Nem lesz ez így jó. –néztem rá.
- Had döntsem el én, hogy mi a jó nekem, rendben? –vágta a fejemhez.
- Rendben. Tudod mit?! Ha egy órája te döntöttél volna, akkor valószínűleg mindketten egy fára felcsavarodva várnánk a halált, mert annyira ki vagy merülve. Ha te döntesz arról, hogy folytatod ezt az életmódot, hogy alig eszel, alszol, bele is halhatsz. Remélem, tudsz róla. – viharoztam ki a szobámból, egyenesen a teraszra. Elegem van abból, hogy mindig csak a saját feje után megy. Egyszer ez lesz a veszte. Sok minden pörgött le az agyamba, miközben a budapesti tájat bámultam. Csak azt vettem észre, hogy egy kéz simít végig a vállamon. Megborzongtam.
- Ne haragudj rám, kérlek. Csak tudod.. nekem ez a pörgés az életem. Szeretem ezt csinálni, néha kimerültségig. Ez már nem az első eset. – ült le elém.
- Figyelj, tudom, hogy szereted ezt csinálni. És azt is, hogy ez nem az első eset. De kitudja, hogy a következő kimerültség milyen súlyos következménnyel fog járni?!
- Igen, igazad van. –sóhajtotta. Odacsúsztam pontosan elé, majd odabújtam hozzá.
- Szeretlek, és csak féltelek. – csókoltam meg.
- Én is szeretlek téged. –mosolygott rám, amitől a szívinfarktus kerülgetett.
- Csak hogy tudd, egy órán belül itt vannak, hogy interjút csináljanak. Szóóóóóval.. szerintem szedd össze magad. – szóltam neki, még mindig a kerti bútoron ülve.
- Most arra célzol, hogy szarul nézek ki?- kérdezte nevetve.
- Ne haragudj, drágám, de igen. –bólogattam nevetve.
- Szépeset vagy. – kelt fel mellőlem még mindig nevetve, és homlokon puszilt, majd bement a lakásba, gondolom én összekészülődni. Tíz perc múlva én is utána mentem, hogy rendbe szedjem magam. A laptopom előtt ültünk Krisztiánnal, amikor csengettek. Gyorsan kifutottam, mielőtt valamelyik kómás lány nyitotta volna ki az ajtót. Az ajtó előtt Orsi állt, mögötte pedig a stáb.
- Jó napot, szia. –köszöntöttem mindenkit egy mosollyal. Beljebb tereltem őket, egészen pontosan a szobámig. Krisztián is köszöntötte őket, volt, akit egy puszival, vagy pacsival. Összeszerelték a kamerákat, majd kezdetét vette a villáminterjú. Krisztián leült a nővel szemben, Ő pedig egyből faggatni kezdte.
- Nos.. kezdjünk is bele. Sokan pletykálják mostanság, hogy bajba kerültél, hiszen elég gyakran látogatod a barátnőddel a rendőrséget. Igaz ez? –tette fel az első kérdést.
- Nem kerültem bajba, ezt itt az elején le szeretném szögezni.
- Akkor még is miért?
- Mindössze, volt egy kis gond. Egy srác, régóta zaklatta a barátnőmet, feljelentést tettünk. Ennyi.
- Értem. Hát.. akkor ..más téma. Mikor érkezik az új klip, esetleg album?
- Tervben van, már a részleteket beszéljük meg, hogy mi, mikor és hol. Az album pedig valószínűleg évvégére fog debütálni. –mondta mosolyogva Krisztián.
- És azt lehet tudni, hogy melyik dal lesz a befutó? –kíváncsiskodott.
- Én tudom, de más nem. –nevetett. –Meglepetés lesz. –mosolyogta.
- Rendben, értjük. Köszönöm szépen, hogy időt szakítottál ránk. További szép napot!
- Én köszönöm. –mosolygott. 
  Az interjú után a stábtagok végre elmentek. Orsi kiosztotta Krisztiánt, velem az élen, Ő csak csöndesen ült, és várta a végét. Miután az bekövetkezett, Orsi is lelépett én pedig Krisztiánt elparancsoltam fürdeni, majd aludni.  Én is ezt tettem utána. Egy jó éjt puszi után, együtt merültünk el az álomvilágba.